Éljen a szingularitás - a Singularity University Budapesten

Nem foglalkoztat a jövő, úgyis mindgyárt itt van (Albert Einstein)

Napjaink magyar nihiljének hangulatában nagy örömet okoz, ha egy rangos, és a világon egyedülálló, vagy legalábbis kevesek számára elérhető rendezvényt pont Budapesten rendeznek meg. Az elmúlt napokban abban a szerencsében volt részem, hogy két napig, a gyönyörűen felújított Zeneakadémia épületében a Singularity University előadóit hallgathattam arról, hogy mi is történik - legalábbis a legmodernebb technológiák alkalmazását tekintve - a világon és ez alapján milyen jövő rajzolódik ki az emberiség számára a következő évtizedekben. (Bár, ami ma évtizedeknek tünik arról ki fog derülni, hogy pár év alatt elérhető. Így például a Human Genome projekt, ami több, mint 10 év alatt 3 Mrd dollárért valósult meg a 2000-es években, ma kevesebb, mint egy hét alatt 2000 dollárért elérhető lenne.)

Elveszve térben és időben

Elég ha az ember nyitott szemmel járkál a világban, hogy tudja milyen súlyos lemaradásban van Magyarország, főleg szemléleti, kulturális szempontból, ahhoz képest, ami és ahol ma a progresszió hajtóereje van  a világban. Amikor azonban külföldön vagyunk, külföldiekkel beszélünk, hogy ne is említsek egy olyan rendezvényt, mint a SU kétnapos konferenciája akkor sokkolóan szembesülünk gyorsuló lemaradásunkkal a világtól, vagy legalábbis annak fejlődő, haladó részétől. Már-már olyan érzésem volt, reggelenként belépve a Zeneakadémiára, hogy mindgyárt valaki elkéri az útlevelemet és némi vizsgálódás után azt mondja, hogy ne haragudjak, de nekem ide nincs jogom bejönni, mert bár van belépőm, de én a 19. századból jövök, most pedig a 21-ket írjuk. Már pedig ehhez az időutazáshoz nem sok lehetőséget ad mindaz, amit a téridő kontinuumról jelenleg tudunk. De ez gyorsan változhat :-).

Nos, a szingularitásnak az az interpretációja, amiről az egyetem a nevét kapta, nem a gravitációs, hanem a technológiai szingularitás, amely egyébként magyar származású tudóstól, Neumann Jánostól kapta a nevét és a hétköznapi ember nyelvére lefordítva azt a pontot jelenti, amikor a mesterséges intelligencia eléri az emberi intelligencia szintjét, azt meghaladja és innentől kezdve az emberiség jövője megjósolhatatlan. Nem mintha ma az lenne. Márpedig ez az időpont a megkérdezett tudósok átlagos előrejelzései alapján 2040 környékén következhet be, vagyis jó eséllyel még a mi életünkben, akkor is ha nem számolunk azzal, hogy a technológiai fejlődés gyorsaságát, még a legmerészebb kutatók is jelentősen alá szokták becsülni. De miről is szól mindez a hétköznapokban, vagyis azt már tudjuk, hogy mi lesz, csak azt nem, hogy addig mi lesz?

Amanda kerekesszékben (Singularity University Budapest, Zeneakadémia)

Amanda sztorija

Amanda, egy gyönyörű fiatal nő (volt), aki aktívan sportolt, majd egy síbalesetben élete egy pillanat alatt teljesen átalakult - deréktől lefelé lebénult. Kerekesszékhez van kötve és amellett, hogy mozgása jelentősen korlátozottá vált és kedvenc sportjait is teljesen más formában, bár elképesztő akaraterővel továbbra is űzi, más szemszögből nézi a világot. Azt kérte, hogy minden második ember álljon fel és nézzen le, az ülve maradók pedig nézzenek fel, illetve oldalra, annak érdekében, hogy azt éljék át, hogy mit lát ő, mi mindenből van kizárva kerekesszékhez kötve. Például, hogy a balesete óta, mivel nem tud felállni, nem tud valakit úgy megölelni, hogy a szíve a másik szívéhez közel legyen és amikor lehajolnak hozzá megölelni, azt inkább fojtogatásnak éli meg, mint ölelésnek. Megrendítő pillanatok voltak, amibe még a legérzékenyebb ember sem feltétlenül gondol bele, amikor egy szerencsétlen sorsú embertársát kerekesszékben látja. Ezek után Amanda, fizioterapeutája segítségével felvette az Ekso Bionics ún Exoskeletonját, vagyis egy olyan szerkezetet, amely a lábát és felső testét tartja, számítógép vezérli és felállt, majd járni kezdett. Ember és robot. A skeleton nélkül esélye sem lenne erre. Ennél a példánál kevés dolog alkalmasabb arra, hogy bemutassa mit is lehet megtudni, átélni az SU keretei között.

Amanda jár (Singularity University Budapest, Zeneakadémia)

Az alábbi linken elérhető az Ekso Bionics Exoskeletonjának bemutató filmje a Wired 2012-es konferenciájáról.

https://www.youtube.com/watch?v=02fpo9JPQtY

Ezt a szerkezetet eredetileg az amerikai hadseregnek fejlesztették ki, hogy a nagy távolságon (mondjuk 100km gyaloglás) súlyos terhet (akár 2 mázsát)  viselő katonákat segítse erre az ember feletti teljesítményre. Majdnem mindenről kiderült persze előbb-utóbb, hogy a hadsereg céljaira fejlesztették évekkel azelőtt, hogy polgári alkalmazása egyáltalán felmerült (internet, GPS, stb).

Az örökké élő munkanélküliek társadalma

Felsorolni is nehéz lenne mindazokat az alkalmazásokat, technológiákat, eljárásokat, amelyek ezt a szemünk láttára forradalmian átalakuló világot jellemzik. Egy biztos, az emberiség számára nincs más út társadalmi, egészségügyi, gazdasági problémáinak kezelésére, mint ez az egyre gyorsuló verseny az idővel. Neumann 1950-es években megfogalmazott megérzése a technológiai fejlődés szingularitásáról szinte a szemünk előtt következik be a robot-, nano, bio-, információs- és egyéb technológiák interdiszciplináris fejlődése révén. A problémák megoldása azonban újabb problémákat eredményez.

Ebben a szép új világban ugyanis tömegek fogják elveszteni állásukat.

Az egyik előadó Hamburg polgármesterétől pár hete például azt kérdezte, hogy mit fognak kezdeni egy ekkora kikötővel, ha már nem lesz rá szükség, majd az elképedt pogármesternek megpróbálta elmagyarázni, hogy a 3D nyomtatás korszakában egyre kevesebb áru mozgatása válik szükségessé és a modern technológiák miatt kiszoruló hagyományos energiahordozók szállítása is jelentősen csökkenni fog, illetve átalakul, nem beszélve az alapanyagok szállításának a csökkenéséről.

A Google vezető nélküli autója egyetlen baleset nélkül tett meg eddig több, mint egy millió mérföldet Kaliforniában, miközben egy átlagos vezető baleseti statisztikája lényegesen rosszabb. A kérdés, tette fel a egyik előadó, hogy mitől félünk jobban, ha egy vezető nélküli autó jön belénk, vagy a másik vezető okozza a bajt? A 2009-es válság állások millióit szüntette meg, de ez csak a töredéke annak a problémának, amely a következő 15-20 évben fog jelentkezni az embert helyettesítő technológiák terjedése miatt. Természetesen a kutatók már arra is keresik a választ, hogy mihez lehet kezdeni a fejlett társdalmakban munkanélkülivé váló több tízmillió emberrel, bár nagy részének a problémája addigra úgyis beolvad az öregedő társadalom problematikájába, amit csak súlyosbít az a helyzet, hogy a várható életkorunk jóval 100 év fölé fog ugrani ugyanebben az időszakban. Vagyis a már a mai ismereteink szerint  is csődben lévő nyugdíjrendszerek és ezen keresztül az egész emberiség nagyságrendileg nagyobb válsággal fog küzdeni, mint amire a rémálmainkban gondolni merünk.

Jó pap holtáig tanul

Mindenesetre mind a szabadidő eltöltése szempontjából, de különösen, ha túl akarunk élni egy az alkalmazkodási képességünknél gyorsabban változó környezetben, a tanulás tünik az egyik legjobb megoldásnak. Ebben, vagyis az élethosszig tartó tanulásban, mint sok más hasonló jelenséget vizsgálva mi magyarok eléggé le vagyunk maradva, pedig a gazdasági fejlettséggel nagyon erősen korrelál, nem véletlen, hogy Svájc van az első helyen. Így befejezésként adódik, hogy javasoljuk a Singularity University honlapjának tanulmányozását és lehetőség szerint valamelyik kurzus elvégzését, de addig is, amíg erre gyűjtünk sok minden elérhető ingyen is. Például fent vannak a korábbi előadások a youtube-on (l. alul), vagy a TED rendezvényei, illetve számtalan magazin, weboldal, blog, amely ezekkel a témákkal foglalkozik. Az (élet)erő legyen veletek.

https://www.youtube.com/user/singularityu

Lucifer hatás

Pár hete abban a szerencsében volt részem, hogy találkozhattam Philip Zimbardo professzorral, aki mind szakmailag, mind emberileg nagy hatással volt rám és előadásával, személyiségével mindenek felett egy nagyon kellemes élménnyel ajándékozott meg. (Mindezért köszönet a szervezőknek és különösen Orosz Györgyinek, a Prezinek és a Bojár Gábor által alapított AIT-nek, mint házigazdának.) Érdekes, hogy pár évvel korábban ugyanazon a napon találkozhattam Eliott Aronsonnal, a Társas lény című könyv szerzőjével, az elmúlt évizedek egyik legmeghatározóbb szociálpszichológusával. (Mindkét program szervezésében a Szeretem Magyarországot Klub fontos szerepet játszott - ha már a köszönet nyilvánításoknál tartunk.)

Philip George Zimbardo

Ember embernek börtönőre

Zimbardo, aki idén 80 éves, bár ötvennél nemigen néz ki többnek és a jó sziciliai vérnek köszönhetően ezúttal is megdobogtatta a női szíveket, több, mint kétórás előadást tartott az AIT-n, amit hosszú beszélgetés követett. Zimbardo az 1971-es "stanfordi börtönkísérlettel" vonult be a társadalomtudományok történelmébe. Véletlenül kiválasztott diákok egy része a kísérletben rab, másik részük börtönőr volt és mindkét társaság pár órán belül,a Stanford egyetem alagsorában berendezett "börtönben" magára vette a rá osztott szerepet, mintha nem is kísérletről lett volna szó. Olyannyira, hogy már 36 óra után a legmagabiztosabb(nak tünő) rabot ki kellett hozni idegösszeroppanás miatt. A kísérlet, amely eredetileg két hétre volt tervezve, hat nap után véget ért Christina Maslach, Zimbardo akkori barátnőjének és későbbi feleségének nyomására. A fiatal pszichológia doktorandusz hölgy azzal fenyegette meg Zimbardót, hogy elhagyja, ha azonnal nem szünteti meg ezt a kegyetlen programot. Érdekes volt látni a professzort, ahogy a több, mint negyven évvel ezelőtti sztorit mesélve újraéli a felismerést, hogy nemcsak a rabokat és börtönőrt játszó diákok vették magukra szerepüket, de ő is mint a kísérlet vezetője és igazából ez volt barátnője számára a legrémisztőbb és nem  a börtönőrök kegyetlenkedései. Cherchez la femme - Christina és a professzor azóta is boldog házasok.

Az, hogy a körülmények és a közösség hatására hogyan lesznek látszólag normális emberekből kegyetlen, akár gyilkolásra is képes szörnyetegek mind a szakmai, mind a szépirodalomban többször feldolgozásra került gondoljunk csak Nemecsek Ernő viszontagságaira a Fűvészkertben, vagy a Milgram-kísérletre, amikor a szintén önként jelentkezők képesek lettek volna a kísérletben vallatott rabokba akár halálós szintű elektromos áramot vezetni.*

Kokik és sallerek, avagy a permanens szabadságharc elmélete

Mindez nemcsak Zimbardo októberi pesti látogatása kapcsán jutott eszembe, mert szinte ezzel egyidőben több a jelenségre rímelő érdekes beszélgetésem volt barátokkal, ismerősökkel. Egy nagyon kedves ismerősömmel beszélgetve megdöbbenve hallgattam dühös kirohanását a minket gyarmatosító EU és multik kapcsán és hogy a magyar kormány milyen jól teszi, hogy szabadságharcot hirdetett ellenük. Elképedésem annak volt köszönhető, hogy az egyébként nagyon okos és kedves hölgy szemében egyfajta őrület jeleit láttam miközben magyarázott én pedig azon gondolkodtam, vajon tudatában van-e, hogy jól fizető állását, kocsiját és szakmai karrirerjét saját tehetségén túlmenően annak az európai székhelyű multinak köszönheti, melynek pesti cégénél dolgozik.

Gondolhatnánk, hogy elszigetelt jelenségről van szó, de ezt csak akkor gondolhatnánk, ha nem ismernénk a magyar társadalom értékválasztásairól szóló kutatások eredményét. Például azt, hogy az EU egyik leg EU ellenesebb társadalma a magyar, miközben a második legmagasabb egy főre jutó EU támogatást élvező ország vagyunk. Igenám, de ezeket általában hajlamosak vagyunk betudni annak, hogy persze van egy csomó fura ember Magyarországon, de ezekhez semmi közünk, nem a mi szocializációnk. Ez egészen addig így gondolható, amíg nem találkozunk a hárítás és kognitív disszonancia elképesztő formáival a közvetlen baráti, ismeretségi körünkben. Nemrég egy olyan beszélgetésbe csöppentem, ahol a negyvenes éveikben járó pénzügyi szakemberek magyarázták dühödten, hogy a multik és a privatizáció hogyan tette tönkre az országot. Mindez nem lenne meglepő, ha nem olyan üzletemberekről lett volna szó, akik az egyetem, rendszerváltáskor vagy nem sokkal azután  történt befejezését követően nemzetközi pénzügyi cégeknél helyezkedtek el (egy részük ugyanannál, bár nem egyidőben) és vagyonukat, illetve karrierjüket nem vállalkozás-alapítással és kockázatvállalással, hanem egy pénzügyi multi kényelmes vezető pozicióban alapozták meg, ráadásul részben privatizációs tanácsadásból, majd később nem egy közülük nagyon értékes állami vállalat lényegében ingyen történő megszerzésével.

Kivülről nézve mindkét történet hihetetlennek hangzik, hiszen értelmes és egyébként nagyon szimpatikus emberekről nem gondolnánk, hogy ilyen szinten válik szét bennük viselkedésük és attitűdjük, nagyon komoly előítéletet táplálva egy számukra pozitívan meghatározó csoport (a multik) és jelenség (a privatizáció) iránt. Ugyanakkor Zimbardo és Milgram nyomán elég nyilvánvaló, hogy a magukat (jelenleg jobb híján, vagy meggyőződésből) konzervatív értékrendűnek valló emberek hogyan veszik fel a jelenlegi kormány, mint konzervatív kurzus ideológiai és kommunikációs ruházatát, még akkor is, ha az saját életükkel, múltjukkal és cselekedeteikkel teljesen konfliktusban van. Zimbardo és Milgram kísérletei és az előbb leírt saját közelmúltbeli tapasztalataim pszichológiai szempontból nem ugyanarról szólnak, ugyanakkor a bennük lévő hasonlóságokat azért érdemes különösen jól érteni, hogy többet sejtsünk meg a jelenleg zajló magyar kísérletről és annak potenciális jövőbeli folytatásáról.

* Stanley Milgram, aki egyébként Zimbardo főiskolai barátja volt, 1961-ben azt vizsgálta, hogy meddig képesek a saját lelkiismeretükkel, meggyőződésükkel szembe menni a kísérleti alanyok az autoritás, a parancs hatására. A kísérlet ihletője a pár hónappal korábban indult Eichmann-per volt, ugyanis az egész világot abban az időben az foglalkoztatta, hogyan lehettek képesek a nácik azokra a szörnyűségekre, amelyek a második világháborúban és különösen a koncentrációs táborokban történtek, elképzelhető-e, hogy mindenki pusztán parancsot hajtott végre?

Földhöz ragadva, avagy a Föld elem időszaka

Itt van az ősz itt van újra. Rég írtam, nagyon jó volt a nyár, csak gyorsan el is ment. Mindig azon gondolkodom, hogy lehetne lelassítani. A legjobb módszer az unalom. Az unalom, amit negatív fogalomként használunk, hasonlóan a monotóniához, valójában ezek neutrális fogalmak, mindössze az egónk nem viseli el ezeket az állapotokat. Nem elég érdekes, illetve nem látja és emiatt mi nem látjuk magunkat elég érdekesnek, eredményesnek, jó fejnek és hasonlók. Az állandó tevékenykedés, sürgölődés miatt gyorsan mennek a napok, és közben halasztgatjuk a legfontosabb döntéseinket. A minap azt kérdezte a barátom, hogy mennyit fizetnék vajon az életem végén, ha még egy évet tölthetnék a gyerekeimmel. Valószínűleg nagyon sokat, bármit abban a pillanatban. Megfordítva: mennyit ér, ha egy évvel korábban vállalunk gyereket. Egyébként az idő sokszor lassan telik. Például nyáron miközben több, mint öt órán keresztül másztunk fel a Gran Paradiso 4065 méteres csúcsára 2730 méterről indulva hajnalban, azt hittem soha nem lesz vége. De hasonlóan lassan telik az az egy kis perc is, amíg mondjuk kakasállásban (egy tai chi gyakorlat) áll az ember fél lábon. Aztán a másik lábon ugyanígy és így váltogatva a lábakat eljutunk a lassan telő percek birodalmába.

Egy kicsit elhanyagoltam - így a rohanó időben - az írást is, de most pótolom. Amúgy is időszerű, hiszen az ősz, a nyári forróság vége, a Tűz elem helyett a Föld elem időszakát hozta el.

Két lábbal a földön

A Föld elem egyszerre jeleníti meg bolygónkat és a földet, amelyen élünk, amelyből növények nőnek ki és amelyben az elpusztult élőlények, növények a természet körforgásának részeként elporladnak, átalakulnak. A Földben található tápanyagokat a növények a talajban található vízzel szívják fel és használják anyagcseréjükhöz, illetve rajtuk keresztül a növényeket fogyasztó emberek és állatok értékes ásványi anyagokhoz (nyom)elemekhez jutnak. A Föld tehát táplálékunk és élettani szempontból fontos elemek közvetlen, vagy közvetett forrása a vízzel és a napfénnyel (tűz) együtt. A Föld amelyen – két lábbal – állunk a stabilitás, biztonság, állandóság megtestesítője, ugyanakkor az ehhez a komfortos állapothoz való túlzott ragaszkodásunk, életünk égi dimenzióinak fel nem ismerése a földhözragadottság, fantáziátlanság oka. A Föld a ma is, de különösen a korábbi évezredekben mint terület és mint termőtalaj a legfontosabb vagyontárgy, a hatalom letéteményese volt, amelyet az uralkodók, az egyházak és a földesurak domináltak egészen az újkorig, amikor a társadalmi fejlődés függvényében a jobbágyok felszabadítása, illetve földhöz jutása megváltoztatta a birtokviszonyokat.

A Föld nevű bolygó, amelyen élünk, mindössze egyötöd részben föld, mivel mint láttuk a Víznél, a Föld felületének nyolcvan százaléka víz. Miközben a fák és egyéb növények által termelt oxigén nélkül csak rövid ideig (a legutóbbi világrekord Stig Severinsen 1012-ben 22 perc 22 másodperc), víz nélkül talán pár napig, a föld terményei nélkül, vagyis táplálék nélkül viszonylag hosszú ideig kibírjuk és a világ lakosságának többsége bár a szárazföldön, de a vizek, tengerek partján, vagy ahhoz közel él. Vagyis anélkül, hogy az ember Verne Gyula jövőbetekintő vizióit követné, kijelenthető, hogy életünkben a föld, mint szárazföld nem kizárólagos jelentőséggel bír, akár a benne megtermő, belőle növekvő táplálékforrásainkat, akár az életvitelünket tekintjük. Malthus víziói a túlnépesedő bolygóról, ahol a táplálék termelés növekedése nem tud lépést tartani a populáció növekedési ütemével, szerencsére nem igazolódtak be. Legalábbis eddig. Egyre mozgékonyabbak vagyunk, egyre többen engedhetik meg, hogy több vagy kevesebb időt a tengerek, tavak, folyók partján, vizén töltsenek. Egyre kevésbé vagyunk földhöz ragadtak.

Vagy mégis?

A Föld elem alkímiája

A szó fizikai értelmében a tartózkodásunknak, mozgásunknak egyre inkább a technológiának köszönhetően, csak a fantáziánk szab határt. Erről vagyis az utazásról, a felfedezésről szólnak részben a bejegyzéseim is. Ugyanakkor lelki, mentális értelemben egyáltalán nem biztos, hogy szabadabbak vagyunk. Lelki sémáink, előző életeinkből, a fogantatás és terhesség körülményeiből, majd a koragyermekkor szocializációjából, különösen a családból, a szülőktől kapott nemzedékeken át hurcolt „stafétából” fakadóan rengeteg terhet cipelünk, amelyekkel fizikai mozgásterünknél sokkal szűkebbre szabjuk életünk valós terét, fejlődését. Földhöz kötöttek, röghöz kötöttek vagyunk a szó átvitt értelmében, fantáziánkat mások és saját hamis belső parancsaink hatására, valamint szellemi restségünk okán önkorlátozzuk. Talán a legjobb meditatív gyakorlat ennek edzésére, hogyha esténként mielőtt elalszunk, azt képzeljük, hogy kiemelkedünk ágyunkból (és már hallom is, „de hiszen nem is tudunk repülni!”), felemelkedünk a szobában, át a plafonon és tetőn ki a szabad ég alá („de hiszen nem lehet átmenni ezeken, csak roncsolással”!) és egyre magasabbra emelkedünk és lenézve először saját házunkat látjuk, majd az utcát, végül a várost, az országrészt ... határ szó szerint a csillagos ég. Vagy még az sem.

A Föld elem meghatározó bolygója a Szaturnusz, a jellemző mentális állapot a tisztafejűség és a legjellemzőbb érzelem a szeretet. A hozzá tartozó yin szervek a hasnyálmirigy és a lép, yang szerve pedig a gyomor. A Föld elemhez tartozó testrész a száj és az érzékelés szintjén ennek megfelelően az ízlelés. A jellemző íz az édes. Fejlődési szempontból a Föld elem a felnőtt korhoz tartozik.

A Föld természetű emberek, ha kiegyensúlyozottak általában csöndesek, önmagukkal és környezetükkel békességben, harmóniában élnek, nem aggódnak a dolgok miatt, nem vágynak többre, másokkal szemben megértőek, megbocsátóak és derűsek. Gyakorlatiasan viszonyulnak az élethez, viszonylag könnyen alkalmazkodnak és nem mások elnyomásán keresztül próbálnak érvényesülni. A diszharmonikus yin Föld elemű emberek azonban aggodalmaskodóak, gyanakvóak és bezárkozóak, ugyanakkor magukat belülről üresnek érzők lehetnek, akik túl sokat gondolkodnak és a világot nem élik meg a maga valóságában, elgondolásaikaz ritkán követik tettek. Ugyanakkor a yang Föld természetre a túlzott ragaszkodás, csüggés és a másik kisajátítása, felette való uralkodásra törekvés a jellemző, számukra az érzelmi függetlenség megtanulása a legfontosabb feladat.[1]

A Föld elemet a Tűz elem táplálja, a Fa elem semmisíti meg. Elégetvén indulatainkat, izgágaságunkat, sokbeszédüségünket és nyughatatlan állapotunkat, a Föld elem tisztafejűségéhez, nyugalmához, csendjéhez érkezünk el, ahogy a gyerekkor, kamaszévek szertelenségét, lázadását (okkal vagy ok nélkül) a felnőtt kor lenyugvása követi. Tudjuk mit akarunk és azt is mit kell tennünk. Megkötjük magunk körül a világot és egyre inkább az új hajtásokhoz, a születéshez járulunk hozzá.

---

[1] Taoista Naptár 2012 Szeptember

Nap, energia, Montreux

A Genfi tó partján, Montreux-ben üldögélni és jazzt hallgatni több okból is jó dolog. Vannak nyilvánvaló okok. Montreux csodálatos mediterrán hangulata a tóval és szemben a havas hegycsúcsokkal. A jazz fesztivál, amelyet talán érdemesebb lenne zenei fesztiválnak hívni hiszen szinte minden stílus és irányzat képviselteti magát, bár szerencsére nomen est omen a jazz és a blues dominálja továbbra is a kínálatot. Biciklizés a tó körül, vagy túrázás a hegyekben, majd úszás a tó friss vizében. De ezeken túlmenően, mint minden utazásnak ennek is az egyik legnagyobb értéke, hogy az ember szép lassan otthon hagyja, elfelejti a hazai közélet "eseményeit". Emberi gyarlóság, persze, hogy időnként csak ránézek a netre, elkerülhetetlen, ha emailek és hírek megtekintése szükséges és ilyenkor és ebben a közegben még jobban szíven üt, hogy a hazám és annak "elitje" milyen távol van és hogyan távolodik mindattól, ami a világban amúgy történik és fejlődik.

Montreux és a Genfi-tó

Mindenek előtt Svájc. Alacsony államadósság és költségvetési deficit, Európa egyik legmagasabb növekedési rátája, elfogadható mértékű adók (igaz ezt be is fizetik), a világ egyik legmagasabb foglalkoztatási mutatója és a frank (nem utolsó sorban magyar hitelfelvevők törlesztéseinek hála) erősödése ellenére erős export teljesítmény a válság után is és ennek köszönhetően stabilan 10% körüli folyó fizetési mérleg többlet. Decentralizált, erős önkormányzatisággal működő közigazgatási rendszer, a világ egyik leghatékonyabb demokráciája. Abszolút világelső a környezetvédelem hatékonyságát tekintve. Magasszintű oktatási és egészségügyi rendszer, szinte nem létező korrupció, a szerződéses fegyelem és a jogállamiság terén az egyik legjobb a világon, a világ legismertebb márkáinak és globális cégeinek székhelye... Nem sorolom, azt hiszem nyilvánvaló, amit mondani akarok: mindennek az ellenkezője, mint Magyarország.

Montreux. Hajnali két óra van és a világ legdrágábbak közé tartozó ingatlanjainak és szállodáinak tőszomszédságában egy gyönyörű parkban a tó partján, a fesztiválnak otthont adó kongresszusi központ mellett ingyen koncertek (amúgy több más helyszinen is) zajlanak. Nem elzárt sátorban, egy a lakóktól, szállodáktól kilométerekre lévő szigeten 23 óra után (szegény Gerendai Karcsi barátunk tudna erről mesélni), hanem a központban, hajnalban, teljesen nyílt szinen. Nincs feljelentés, politikai pályáját építgető polgármester tiltakozása, tüntetés, aláírásgyűjtés, mindenki happy. Boldog, mert tudja, hogy ez jó a városnak, jó Svájcnak és mindenkinek, aki ide látogat. Ezért MŰKÖDIK. Noha lépni alig lehet a többségében tizenhuszonévesekből álló tömegben és rendesen fogy a főszponzor Heineken söre is, nincs verekedés, nincs szemét, vagy kellemetlen szagok, buli van a javából, de Montreux közben megmarad annak, ami évszázadok óta Svájc egyik védjegye: a gazdag és jómódú emberek lak- és nyaraló/telelő helye.

Claude Nobs (1936-2013)

Idén halt meg Claude Nobs, a Montreux Jazz alapítója. A születésem évében, 1967-ben volt az első fesztivál, ez a 47. és a fellépők korábbi és persze idei névsorát böngészve a huszadik századi zenetörténet legszebb pillanatai elevenednek fel. A fesztivál révén Svájc a világ zeneiparának reflektorfényébe került, számos album és produkció készült itt. 1971-ben Frank Zappa koncertje alatt a Casino leégett, maga Nobs sok fiatalt mentett ki a lángokból és így az esemény által ihletett és közismert Deep Purple szám, a Smoke on the Water egyik sora róla szól: Funky Claude was running in and out pulling kids out the ground.

Montreux fogalommá vált és ehhez semmi más nem kellett, mint egy lelkes és nagyot gondolni és azt végrehajtani képes ember. És egy olyan közeg, ami felfogta és támogatta, mert noha Svájcban még az is szabályozva van, hogy mikor lehet bekapcsolni a mosógépet, de mégis minden működik, még egy ilyen hangos és tömegeket megmozgató fesztivál is. Ennek az egyik központi építőeleme a tolerancia és elfogadás, ami nélkül nincs harmónia a környezetünkkel legyen az a társadalmi, földrajzi vagy biológiai értelemben vett közegünk, amelyben élünk és amelyre utalva vagyunk.

Apropó környezet és harmónia. És persze megint Svájc. Pár napja július 6-án fejezte be Accross America útját a Solar Impulse, a világ első kizárólag napenergiával hajtott repülőgépe. Megálmodója az innen pár kilométerre fekvő Lausanne szülöttje, Bertrand Piccard. Zürichben egy konferencián találkoztam  vele 2010-ben. Akkoriban készült a Solar Impulse első próbaútjára Európában. Bertand Piccard előadása életem legmeghatározóbb élményei közé tartozott, nem egyedül ültem a teremben, aki a meghatottságtól a könnyeit törölgette, főleg, amikor a végén John Lennon Imagine című számával zárult a végig lebilincselő beszéd, amely után a magamhoz hasonló földhöz ragadt szkeptikusok is elhitték, hogy minden álmunk megvalósítható és nem utolsó sorban egy teljesen napenergiával hajtott repülővel körbe lehet majd repülni a Földet.

Bertrand Piccard

Nemhiába kiterjedt tevékenységi köre mellett Piccard úr eredetileg pszichiáter, tudja, hogy kell "eladni" egy amúgyis vonzó témát. Ráadásul a család nem kevésbé mániákus felfedezőkből és feltalálókból áll, hiszen nagyapja Auguste Piccard az 1930-as években 27 hőlégballonos repülést végzett és 23000 méteres magasságban állította fel a magassági rekordot, majd mélytengeri merülésre alkalmas kabint szerkesztett, amelynek kipróbálását a második világháború akasztotta csak meg. Ezt a témát fia Jacques Piccard folytatta, aki 1960-ban a világon elsőként merült le a Marianna-árokba közel 11000 méteres mélységbe. Fia Bertrand híven a családi tradiciókhoz, mivel nagyapja a magasságot, apja a mélységet hódította meg, a távolságot választotta kihívásként és 1998-ban hőlégballonnal repülte körül a Földet. Ekkor született a gondolat, hogy egyszer teljesen hagyományos energiaforrások nélkül, pusztán a nap energiáját használva akarja megismételni a Föld körüli repülést és ezért kezdeményezésére 2003-ban indult a Solar Impulse projekt. A terv szerint ez 2015-ben fog megvalósulni. Minderről itt lehet többet megtudni: http://www.solarimpulse.com/en/

Átlagon felül és alul - újratöltve

Igéretemhez híven folytatom, illetve befejezem az átlag körüli szóródás és ezzel kapcsolatos, illetve ennek ellentmondó (tév)hitünk sztoriját. Nem is olyan könnyű blogot írni, persze csak ha az ember amúgyis hiperaktív, ugyanakkor talán pont ezért vállalja fel a blogírás terheit. Ráadásul egy órán belül nyaralni indulunk - hurrá! - és képtelen vagyok közel két hétre eltünni úgy hogy jó ideje és még jó ideig nem születik újabb bejegyzés. Ez a befejezés pedig már amúgyis érett, így kicsit szünetel a pakolás. Átlagokról beszélvén megnéztem, ez a 17. bejegyzés pár nap híján 5 hónap alatt. Ez havonta átlagosan 3,4 bejegyzés, vagyis kevesebb, mint heti egy, amit nagyjából célul tűztem ki. Persze ebben vannak rövidebb blogszerű bejegyzések és hosszabb, már-már cikk vagy tanulmány kaliberű írások is. Tehát kicsit több, mint egy hét, pontosabban 8,5 naponta született egy újabb bejegyzés. A legrövidebb idő 1 nap, a leghosszabb 21 nap volt, ez alapján azt gondolná valaki, hogy átlag 11 naponta írok, minél több időszakot veszünk fel azonban a megfigyelések közé, annál közelebb fog kerülni azok átlaga és az összes bejegyzés esetében mért átlagos 8,5 napos időtartam két írás között. Miközben számtalan az átlag körüli szóródást igazoló megfigyelést tehet bárki a körülötte lévő világ folyamatait, értékeit mérve, sok olyan helyzet van, amikor ezt nem vagyunk hajlandóak elfogadni noha tényszerűen igazolható.

Az egyik legszellemesebb példa erre pedagógiai jellegű. Legyen szó gyereknevelésről, tanításról, vagy épp képzésről, esetleg munkahelyen belüli teljesítmény értékelésről és motivációról, megoszlanak a vélemények, hogy mi a jó motiválás, ha dícséretet adunk a jól teljesítőknek és szankcionáljuk a rosszul teljesítőket, vagy ha nem. Utóbbi megközelítés hívei azt vallják, hogy a pozitív motiváció, a dícséret nem jó pedagógiai eszköz, mert az illető elbízza magát és utána rosszabbul teljesít. Nos ezzel a hozzáállással nemcsak az a baj, hogy szöges ellentétben áll mindazzal, amit a modern pszichológia erről tud, de még ennél is nagyobb baj, hogy statisztikailag hibás megfigyelésen és következtetésen alapul. Egyrészt a megfigyelések általában kis elemű mintán történnek, másrészt ritkán dokumentáltak, vagyis inkább érzésre mennek, semmint tényeken alapulnak. Valójában a megdícsért emberek nem azért teljesítenek rosszabbul és a meg nem dícsértek, vagy akiket leszúrnak jobban, mert elbízták, illetve összeszedték magukat, hanem ebben is az átlaghoz való visszatérés szabálya nyilvánul meg. Vagyis nyugodtan dícsérjük meg a feladatot jól teljesítő gyerekünket, diákunkat, kollégánkat.

Daniel Kahneman, akiről a blogban már volt szó az izraeli hadsereg tanácsadójaként is dolgozott. Ebben az időben részt vett a légierő kiképzésein és tanácsokkal segítette a kiképzést vezetőket. Egyszer a dícséret és motiváció került szóba és érdeklődve hallgatta a kiképzőtisztet, aki azt bizonygatta, hogy nem szabad megdícsérni a feladatukat jól teljesítő pilótákat, mert utána rögtön rosszabbul teljesítenek "tapasztalata" szerint. Kahneman mondta a hitetlenkedő tisztnek, hogy ez nem így van és elmagyarázta az átlag körüli szóródás elméletét, amit utána egy játékos gyakorlattal is bebizonyított. (A sztori megtalálható Kahneman már idézett könyvében a Gyors és lassú gondolkodás című műben.)

Ugyanakkor sok megfigyelésre és emiatt hosszú időre van szükség ahhoz, hogy egy-egy időszakban igazolódjon az átlag körüli szóródás, vagyis hogy nagy kilengéseket egy adott irányba, nagy kilengések követhetnek a másik irányba. Emiatt kialakul az az érzet, hogy az adott irányba történő kimozdulások trendje meghatározó marad. Két aszályos év után hajlamosak voltak sokan azt mondogatni, hogy lám a globális felmelegedés miatt ilyen az időjárás, majd jött az idei év és nemrég még csónakkal lehetett közlekedni a dunai alsó rakparton és számtalan település fő utcáján. Ahogy tőzsdei körökben szokták mondani, The trend is your friend (A trend a barátod, vagyis haladj a trenddel), amiről nekem az szokott eszembe jutni, hogy ez egészen addig igaz, amíg meg nem fordul a trend, mert azt abban a pillanatban szinte senki sem szokta várni. Másrészt az, hogy az átlag vagy ahogy az alábbi ábrán látható a mozgó átlag körül egy adott sávban szóródnak az értékek nem szabad senkit elaltasson, hogy van, amikor az adott sávon kivülre esnek, vagyis vannak nagyobb kilengések is, amelyek a szokásos eltérés többszörösére is rughatnak. Azok a kockázatkezelési modellek, amelyek abból indulnak ki, hogy  szokásos kitérésnél (statisztikai nyelven a szórástól) annak 1-2 szeresére térnek ki komoly bajhoz vezethetnek ezen nagyobb kilengéseknél. Tipikus példa a gátak magassága, amit általában a kilengések történelmi tapasztalata alapján, vagy az addigi legmagasabb vízállás alapján építenek meg (ha egyáltalán megépítik), miközben nincs rá garancia, hogy nem lesz nagyobb (mindig van nagyobb). Ez okozta a 2008-as válság szokásosnál nagyobb veszteségeit, ugyanis a pénzügyi cégek kockázatkezelési rendszerei viszonylag rövid idősorok alapján azon a feltételezésen alapultak, hogy az értékek közel 100 százalékának szórása az átlagtól maximum 3 szórásnyira lesz (vagyis normális eloszlást követ), ráadásul a modellek még ennél kisebb kilengésekre voltak paraméterezve, ami azonban bekövetkezett a pénzügyi piacokon az egy soha nem vagy nagyon ritkán látott árvízhez hasonlított.

Részvényárfolyamok mozgóátlagok körüli szóródása (Forrás: www.datadiary.com)

Szabadság és teljesség

Mindig érdekes, amikor számunkra fontos eseményekhez, emberekhez köthető dátumok közel esnek, idén márciusban már vallási ünnepek kapcsán örvendeztem ennek. Most - ma és holnap - két a tanulmányaim, olvasmányaim során megkedvelt író, filozófus, bölcs ember születésnapját ünnepeljük, ami ráadásul jól "rímel" legutóbbi bejegyzésemre, amit Hamvas soraival fűszereztem. Ma ünnepeljük Jean-Paul Sartre francia író és filozófus születésnapját, aki 1905-ben ezen a napon született, illetve holnap az őt 8 évvel követő Weöres Sándorét, aki holnap lenne 100 éves. Mivel szinte minden apró részlet az életükről, minden művük könnyen hozzáférhető akár a karosszék és számítógép magányában, ezért, illetve a Józenész hagyományait követve nem bemutatásuk következik inkább egyfajta hommage, tisztelet leróvása előttük születésükre emlékezve.

Jean-Paul Sartre (1905-1980)

Szabadság, szerelem - valóban e-kettő kell nekem?

Pár éve állt össze, hogy attól függetlenül, vagy éppen annak ellenére, hogy a világirodalom és az emberiség története, hogy ne mondjuk a magyar történelmi kontinuitás létalapja a szabadságharcokról, a szabadság iránti szeretet és ezért hozott áldozatok bemutatásáról szól valójában az emberek számára a szabadság terhes dolog. Ha nem így lenne miért adnának demokratikus eszközökkel olyan felhatalmazást politikai pártoknak (pl. kétharmados többséget), amelynek jól látható eredménye egyéni és politikai szabadságjogaik korlátozása lesz, vagy miért segítenének hatalomba és támogatnának erőszakos, autokrata, diktatórikus reszimeket, uralkodókat. Ehhez nem kell a történelemben kutakodni, ha úgy tetszik - itt és most - ez a velünk élő múlt. 

De nem is kell pusztán a politikai hatalomra koncentrálni, hiszen a világ monopolisztikus, oligopolisztikus piaci poziciójában lévő vállalatok és ebben őket erősítő brandjeik szintén a fogyasztók szabadságtól való menekülésének köszönhetik részben eme kivételezett helyzetüket. Ahogy Steve Jobs, aki maga is erősen autokratikus vezető volt és akkor még finoman fogalmaztunk, mondta: "Az emberek nem tudják mit akarnak, azt fogják akarni, amit mi adunk nekik." Az alábbi linken megtalálható az Apple legendás 1984-es reklámja, amiben Orwell 1984 című szörnyű (bár Kelet-Európában valóban megélt) társadalmi viziójának párhuzamaként az elnyomó (mondjuk Microsoft) ellen az Apple testesíti meg a szabadságot. Valójában mint tudjuk az 1990-es években azért került az Apple a csőd szélére, mert ragaszkodott a saját hardver és szoftver dogmatikus kombinációjához, ami a felhasználók szabadságát erősen korlátozta, miközben a Microsoft, noha ugyanúgy anakondaként szorította magához felhasználóit, de legalább a hardver kiválasztásának lehetőségét és az általa le nem fedett, vagy éppenséggel az övénél jobb szoftver igények könnyű kapcsolódását nyitva hagyta. Az igazán szórakoztató, hogy a Microsoft tabletjének most futó reklámja az évtizedes versengést hasonló szemszögből mutatja be megpróbálván az Apple tabletet nevetségessé tenni. Innen szép nyerni.

Az 1984-es Apple reklám

http://www.youtube.com/watch?v=8UZV7PDt8Lw

és a jelenleg futó Microsoft verzió

http://www.youtube.com/watch?v=vrFxRj4gJOQ

Miért félünk a szabadságtól? A magyarázat viszonylag egyszerű: a szabadság árnyoldala, hogy felelősséggel jár, döntéseinkért mi tartozunk felelősséggel. Ha viszont mások döntenek helyettünk, akár politikai cselekvés szintjén, akár a fogyasztási szokásaink tekintetében, akkor a felelősség az övék. Ennyi.

Az akaratszabadásgról szóló évezredes filozófiai vitában Sartre az akaratszabadságot hirdette, vagyis azt, hogy az ember igenis szabad akaratából dönt és ezért viselnie is kell a felelősséget. De hogyan jutottunk el idáig a szabadságot és annak minden következményét megélő természetes embertől az ókor rabszolgaságán és szabad polgárokból álló duális közösségén keresztül, a gondviselés által védett vagy sújtott középkori emberén, illetve a  felvilágosodás és polgárosodás szabadság eszményén át? Viszonylag hamar megjelent a gondolkodó és közösségbe szerveződő emberben annak az igénye, hogy a számára nem megmagyarázható, vagy éppen nem megoldható kérdésekre azt a választ adja, hogy valamilyen felsőbb erő hatalmában van, így nincs is dolga ezekkel a kérdésekkel. Megjelentek az első vallások előfutárai, a bálványok, áldozatok, misztikus szertartások világa. Ezt követte a világi hatalom és vele vagy tőle elkülönülten a vallások kialakulásával a vallási uralkodók, vezetők, a hozzájuk tartozó intézményrendszerrel és ezek egyre több területen vették el az egyéni és közösségi szabadságot és ezzel a felelősséget. A demokratikus polgárosodó kapitalista piacgazdaságban működő ember újra visszakapta szabadságának korábban elvesztett részeit, illetve a vallás szerepe és hatalmi tényezőként való megjelenése is csökkenni kezdett. Ahogy az egzisztencialisták fogalmaztak Isten meghalt és eljött az egzisztenciális rettegés, vagyis a döntéseink és az azokat megelőző, illetve követő szorongás ideje. 

Nem újkeletű felismerés, hiszen már Lucius Annaeus Seneca, isz. 1. században élt filozófus  is úgy fogalmazott, hogy "A vadállatok menekülnek, ha veszélyt látnak; ha elfutottak, már gondtalanok: minket a jövendő s a múlt egyaránt kínpadra von." Az egzisztencialista filozófia egyik megalapítója Sören Kierkegaard, közel két évezrednyi további merengés és filozófiai fejlődés után pedig azt mondta egyik legismertebb művében a Vagy-vagy-ban, hogy ... egy ember boldogsága sohasem attól függ, hogy mennyire képes a külső körülményeket kontrollálni, hiszen attól csak még boldogtalanabb lenne". Dosztojevszkij még azon tűnödött, hogy ha Isten nem lenne, akkor bármi megtörténhetne, Nietzsche viszont már ki is mondja, hogy Isten meghalt. Erre a gondolati fejlődésre talán Sartre drámájának, a Zárt tárgyalásnak, a híres mondata teszi fel a pontot. Sartre drámájában a szobába zárt emberek azt hiszik, hogy a pokolba kerültek, miközben nem, csak ők tették pokollá azt egymás számára, vagyis a "pokol az a másik ember". A szabadság felelőssége, a szorongásunk alapja pedig az, hogy nem abban a világban élünk, amely a valóságban minket körülvesz, hanem egy azt számos ponton az általunk kivetített fantázia helyettesíti. Ahogy Erich Fromm, német pszichológus és filozófus fogalmazott  "A bizonytalanságtól,  mohóságtól, félelemtől vezérelt átlagember fantáziavilágban él ... olyan tulajdonságokkal ruházza fel a világot, amelyek nincsenek benne, amelyeket ő vetít ki rá."

A teljesség felé

Hogyan szabaduljunk meg a kivetített világunktól?

Például olvassunk Weöres Sándort.

Weöres Sándor (1913-1989)

Weöres a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alakja volt, aki a kicsitől a nagyig, az óvódástól az idős emberig, a felszínestől a mélyig, a verstől, a drámán át a regényig ... minden irodalmi igényre tudott választ adni. Mindezt könnyedén, áramlóan, hihetetlen gazdagsággal és kedvességgel. A Józenész le sem tagadhatná, korábbi írásai alapján kár is lenne, hogy Weöres nem egyszerűen a könyvespolc kiemelt részét birtokolja, hanem annak a talán 2-3 könyv egyikének a szerzője, amelyek évtizedek óta az ágy mellett várják, hogy lefekvés előtt, mintegy imaként pár sort (talán ezredszer) olvassanak belőle. Igen, a Teljesség felé című könyvről van szó, a magyar Tao te kingről (a másik "elalvós" könyvem).

Klasszikusokat csak idézve, ahogy a mondás tartja. Álljon itt Weöres egyik legképletesebb és legkijózanítóbb tanítása önmagunkról annak érdekében, hogy ne az általunk kivetített viszonyainkban, hanem a valós világ gazdagságát megtapasztalva éljünk.

Az emberismeretről

Az érzelgőség legrikítóbb példái azok a regények és filmek, hol a
szereplőket szét lehet válogatni a jók és gonoszok csoportjába.Legangyalabbak a főszereplők, kikkel az olvasó együtt sír és nevet,szinte egybeolvad velük; de ha jobban megnézzük ezeket afőszereplőket, nem is olyan angyalok: kicsinyes, kapzsi, édeskésvágyaik vezetik őket. A többi szereplők aszerint minősülnek jóvá ésrokonszenvessé, vagy gonosszá és gyűlöletessé, hogy a főhősökettámogatják-e, vagy gátolják-e. Legtöbb mai ember az érzelgős regényekmódjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyakatsegítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak.A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai embercsak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései ésigényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint itélrólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogymiként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jótösszecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is,közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása éskiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, másokgonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nemgondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanemönmagukban.

Babérliget

"Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak ... könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni ha hozzák a levest."  (Hamvas Béla: Babérligetkönyv)

Hamvas Béla sorai a Babérligetkönyből szólnak a fejemben, miközben a levest nem hozzák, hanem a hozzávalókat készítjük éppen elő Kereszty Gábor barátunk vezénylete és részletekbe menő gasztrokulturális előadása közben. Hol máshol, mint a Babérligeten, vagyis Gábor és Végvári Bori polányi, az elmúlt években komoly felújításon átesett kúriájában, ahol most nem a fizető vendégek, hanem baráti társaságunk ünnepli a felújított udvarház megnyitását, a toszkán és provence-i "cross-over" hangulatot és az esetenként több, mint három évtizedre visszatekintő barátságokat. A jókedvről pedig, nem mintha nem lenne bőven, a főző szakkör szóban nehezen leírható étel költeményein túl a környékbeli és persze a lelki rokonság jegyében toszkán, spanyol és francia borok gondoskodnak.

A Mester(ek) és tanítványai(k), Anna, Eszter és Laura  (a háttérben Rákár társ-mester-chef lazán mobilozva
rendezi a szűzérmét a serpenyőben)

Egy olyan konyhában folyik a lelkes amatőrök és gyakorlottabb mester-jelöltek részvételével a munka, amiről minden háziasszony álmodik. A konyhának tere kell legyen, hiszen a kiteljesedésről szól, az életről, némiképp a születésről is, mi több a táplálásról, tehát nem lehet bezárni, elsorvasztani, hagyni kell benne a mestereket és tanítványaikat mozogni, szárnyallni, alkotni. A konyhában fény van, sok természetes fény, amely áramlik, nyüzsög, benéz minden edénybe és glóriát von az étkezés, vagyis az élet (egyik) szentélye fölé. A konyhában áramlás van, nyitott ablakok és ajtók engedik a levegőt, fényt, a kert illatait be és a konyháét ki, nem utolsó sorban pedig a kiskukta hadat sürögni-forogni. A konyha előtt fűszernövény- kicsit távolabb konyhakert található, hogy csak ki kelljen hajolni a hozzávalókért. A környék lelkes biotermesztői, sajtkészítői, pékei, vadászai, hentesei, lekvárkészítői, méhészei egészítik ki a jó értelemben megélt hedonizmus fellegvárának csapatait.

Toszkán-provence-i "cross-over" hangulat somogyi csomagolásban

Hamvas azzal folytatja, hogy olyan könyvet ír, amelyik "nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt." Igen én is bámészkodom általában, igaz a parttól távolabb, a Polánytól harmincvalahány kilométerre található Boglárlellével szemben, a Balaton másik oldalán, a Hegyestű alatt ülve.  Most viszont itt álmodozom a somogyi dombság közepén, melynek körvonalait a mögöttem lemenő nap fényében szoktam nézni esténként a "túloldalról". Miként a saját "babérligetem" a polányi is arra emlékeztet, amire éppen Toszkána és Provence szokott, hogy mennyire szeretem a Balaton-felvidéket és most már jobban megismerve, a somogyi tájakat is. 

A polányi kúria új ruhája

Polány, vagyis a Babérliget a somogyi dombok és erdők zöldjéről, a gesztenyefák lombján átszűrődő fények által a gyönyörű park növényeire, sétányaira és a házra festett színekről, a konyhában készülő ételek és a hozzájuk a kertben frissen szedett fűszernövények illatáról, röviden az élnijó érzéséről szól. És valami másról is. Forduljunk ismét a mesterhez a tökéletes megfogalmazásért: "De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell. Színe rózsaszín arany, a vetemény sem nem puha, sem nem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik." Igen és erről a közösségélményről is szólnak a "babérligetek", amit Hamvas A konyhakert című írásában olyan szépen megfogalmaz. Egy ilyen hétvégét töltöttünk együtt régi és újabb barátok. Azt hiszem túlzott pátosz és idealizálás nélkül írhatom, hogy eszményi közösségben és nem azért, mert nem hoztunk magunkkal éppen elég problémát, cégeset és magánéletit, kisebbet és nagyobbat. Nem, nem eszményi világban élünk, de teremthetünk eszményi pillanatokat és ezekben a pillanatokban eszményi közösségek is létrejönnek. Csak tudjuk ennek a mindent legyőzni képes erejét magunkban tartani, miközben elindulunk haza és kifelé gurulunk a pár éve még súlyosan beteg, de a babérligetiek elszánt munkájának hála, most már újra smaragdzöldben az ég felé törekvő gesztenyenyefák között. És ahogy a somogyi dombság zölden hullámzó tengere elnyel minket újra Hamvas sorai jutnak eszembe:

"A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök."