Burmai napok 1 - December és a Hölgy

Aung San Suu Kyi Burmai levelek című könyvében, melyet éppen decemberben burmai elutazásunk előtt kezdtem olvasni, azt írja, hogy Burmában nicsenek évszakok, ahogy a világ sok más táján ismerik az emberek és emiatt azt gondolhatnánk, hogy a burmaiak nem állnak annyira erős kapcsolatban az évközi változásokkal. Ez természetesen nem igaz, mert a burmaiak többsége ma is a mezőgazdaságban dolgozik vagy kézművesként vidéken, ahol nagyon is erős összhangban élnek a természettel. Ráadásul, ha négy nem is, de három évszak a forró, a nedves és a hűvös igen is létezik írja a Hölgy, ahogy Burmában nevezik és ami alapján a róla készült film is a címét kapta. (The Lady, rendezte Luc Besson, 2011-ben jelent meg és a kiváló Michelle Yeoh játsza a főszerepet.)

A Hölgy - Aung San Suu Kyi, 2013 októberében (Wikipedia)

Hűvös időszak

A hűvös évszakban, vagyis ezekben a decemberi, januári napokban, a burmaiak éjszakára több takarót használnak, nappal is több réteget vesznek nyári ruhájuk fölé. Az Inle-tónál, ahol 10 fok alá megy a hőmérséklet éjszaka, a nap elején és végén sídzsekit vesznek a longyi - férfiak és nők által is viselt hosszú, egyenes szabású, valójában egy téglalap alakú vékony, pamut takaróból magukra tekert szoknya - fölé, de ilyenkor is strandpapucsban járnak. Ez az időszak, a burmai "tél", vagyis a Hemanta számunkra európaiak számára a legelviselhetőbb, hiszen ilyenkor Rangoonban (hivatalosan Yangon) napközben sem nagyon megy 30-32 fok fölé a hőmérséklet, miközben éjszaka is gyakran elég egy ing, egy csepp eső sem esik hónapokig és kristálytiszta kék az ég. A burmai Hold-naptár szerint ugyanúgy létezik a 12 hónap és mindegyik számukra egy külön évszakot testesít meg. December, vagyis a Natdaw szokásai a buddhizmus elterjedése előtti hindu időkből származnak, amikor a hinduk Ganesh, az elefántfejű, a gadagságot képviselő istenség előtt borulnak le. Burma lakosságának többsége évszázadok óta buddhista, bár még ma is élnek törzsek, amelyek a korábbi jó és gonosz lények, természetbeli istenségek egykori és hindu szokásokkal vegyes ritusait tartják, illetve a híres bagani és máshol található sztúpák és termplomok között is találunk több olyat, amely még a buddhizmus elterjedése után is tartalmazott hindu motívumokat és nagyon hasonlít angkori társaira.

Szomorú sorokkal zárja Aung San Suu Kyi az évszakokról szóló gyönyörű képekkel leírt fejezetet, amikor arra gondol, hogy milyen lehet a vele együtt Burma poltikai szabadságáért küzdő politikusoknak, ellenzékieknek, akik ezt az időszakot nehéz körülmények között, a burmai börtönök celláiban, a hideg földön éjszakázva töltik a katonai diktatúra kemény megtorlásának köszönhetően, miközben ő bár háziőrizetben, de mégicsak ágyban, moszkitóháló alatt,  a hűvös éjszakától Chin takarókkal védve alszik. (Suu Kyi egyébként, a burmaiak döntő többségéhez hasonlóan teraváda buddhista, ezért minden reggel 4 órakor kel és egy órát meditál.)

Aung San Suu Kyi házának kapuja

.
Szerencsére Burma, vagyis hivatalos nevén Myanmar az elmúlt években elindult a demokratizálódás útján és a Hölgy is több év (1989 és 2010 között 21 évből 15-öt töltött) háziőrizet után szabadon járhat-kelhet és készülhet a 2015 évi választásokra, amelyeken tavaly júniusi bejelentése alapján indul az elnöki posztért. Ehhez azonban szükséges a burmai alkotmány módosítása, mert a katonai diktatúra idején, nyilván rá gondolva, az alkotmányba belefoglalták, hogy nem lehet elnök az, akinek külföldi rokonai vannak, márpedig Suu Kyi (1997-ben meghalt férjétől) angol apától származó fiai Angliában élnek. (Hát igen az Alkotmány módosít(gat)ás nem túl demokratikus eszközei elég elterjedt fogások a hatalmi játékokban és diktatórikus rezsimekben.) Amikor vezetőnket már a reptéri úton, arról kérdezzük, hogy mit gondolnak az emberek a Hölgyről, ahogy ő is hivatkozik rá, annyit mond, hogy "ő a mi álmunk, aki a családjáról és személyes sszabadságáról is lemondott azért, hogy Burmában küzdhessen a népe szabadságért". Nem kell ehhez többet hozzáfűzni, Luc Besson sem érhetett volna el nagyobb hatást, a könnyeinkkel küzdve emésztjük az első test- és lélekközeli burmai élményeket. (Tulajdonképpen az elnevezés abból származik, hogy a burmaiak Daw Aung San Suu Kyi-nak hívják, a daw nagynénit, idősebb hölgyet jelent, de igazi jelentését inkább a szintén használatos Amay Suu, vagyis Suu Anyánk képviseli.)

Családi és nemzeti tragédiák

A család kemény áldozatot hozott Burma szabadságáért és több személyes tragédiát élt meg. Suu Kyi édesapja, Aung San tábornok, nemzeti hős, ő volt a vezetője az angolok elleni sikeres szabadság mozgalomnak, illetve az angolokkal folytatott sikeres tárgyalásoknak, melynek 1947-es győzelme után pár hónappal egy tábornoktársa megölette. Suu Kyi két testvére közül ez egyik a házuk melletti tóba fulladt. Maga Suu Kyi választhatott az általa elnökölt NLD 1991-es elsöprő választási győzelme után, hogy visszatér férjéhez és gyerekeihez Angliába, vagy marad Burmában, de akkor háziőrizetben lesz (már a választásokat ott töltötte) és az utóbbit választotta. Így férje, Dr, Michael Aris, miután 1997-ben prosztatarákkal diagnosztizálták 1999-ben távollétében halt meg Angliában és utoljára 1995-ben engedték be Burmába, hogy találkozzon feleségével, akivel összesen öt alkalommal találkozott 1989 után. Suu Kyi 2011-ig gyerekeivel sem találkozhatott.

Az Aung San család 1947-ben pár hónappal a papa, Bogyoke Aung San meggyilkolása előtt.
A kétéves Suu Kyi középen alul látható a képen. (Wikipedia)

Burma 60 milliós fiatal népességével, természeti erőforrásokban duskálva Ázsia és a világ egyik leggazdagabb országa lehetne, ha a függetlenség 1947-es megszerzése óta nem töltötte volna belpolitikai harcok, majd a katonai diktatúra jármában az idő nagy részét. Ehelyett a világ egyik legszegényebb országa, ahol az emberek többsége havi két szabadnapot leszámítva (a buddhisták számára a Holdtölte és az Újhold ünnepnap, amikor a templomba, a pagodába mennek és ajándékot visznek Buddhának) napi 3-4 dollárért robotol. Kiváló példája annak, hogy néhány ember hatalomvágya és gátlástalan vagyonszerzése hogyan tesz tönkre egy népet. Ismerős képlet számunkra is. A rangooni reptérről a városba autózva és a következő tíz napban azonban szerencsére semmi jelét nem tapasztaltuk az egykori és tulajdonképpen még ma is hatalomban lévő rezsimnek, annak, hogy pár éve még ellenzéki politikusok és másképp gondolkodók százait, ezreit börtönözték be rendszeresen koncepciós perek és éjszakai letartóztatások eredményeként és sokan az embertelen körülmények között vagy kínzások eredményeként a börtönben haltak meg. Csak reménykedni merünk abban, hogy ez a fantasztikus ország tényleg elindult a demokratizálódás útján, bár kelet-európai tapasztalatunk azt bizonyítja, hogy ez ritkán lineáris fejlődés eredménye (hogy angolosan fogalmazzunk).

Van azonban valami, ami több elnyomó rezsimben élve és utazva mindig sziven üt: az emberek mosolya. A mosoly, amely barátságot, nyitottságot, szeretetet és reményt áraszt, még akkor is, ha egy ország vezetői közönséges gonosztevők, akik nyomorba taszítják népüket saját hatalmuk és gazdagságuk érdekében. A mosolyról szeretnék írni a következő részben, a mosolyról, amely túlél rezsimeket és gondokat, meggyógyít fájdalmakat és gyógyíthatatlan betegségeket tesz elviselhetőbbé. És amely nem utolsó sorban feltölt minket egyszeri turistákat, akiknek abban a szerencsében van részük, hogy évek óta felfedezhetik Dél-Kelet Ázsiát, ahol a szó szoros értelmében a legrövidebb út két ember között: a mosoly.

Yangon, 2014 január