Miért vagyunk boldogtalanok?

A boldogság olyan, mint egy pillangó, minél inkább kergetjük annál kevésbé érjük el, ám ha nyugodtan várjuk, egyszercsak rászáll a kezünkre. (Nathaniel Hawthorne)

Nélkülözni egyes dolgokat, amelyekre vágyunk – ez a boldogság (Bertrand Russell)

Nem a siker a boldogság titka, hanem fordítva a boldogság kell a sikerhez (Albert Schweitzer)

Soha nem lehetünk boldogok, amíg arra keressük a választ, hogy mitől leszünk boldogok (Albert Camus)

A most hatalma

A fenti idézetek elgondolkodtatóak önmagukban is, mivel sokat vagy talán a lényeget elárulják arra vonatkozóan, hogy miért is olyan nehéz megtalálni a boldogságot, vagy még inkább, hogy mennyi akadályt gördítünk saját boldogságunk útjába. Nos, ez nem feltétlenül azért van, mert boldogtalanok akarunk lenni, hanem sokkal inkább azért, mert érzékszerveink becsapják tudatunkat, tudatunk pedig az érzékszerveinket befolyásolja oly módon, hogy ritkán látjuk a valóságot, a maga tiszta formájában. Ennél persze többről van szó, amikor a boldogság útjába gördített akadályok okait vizsgáljuk, néhány ilyen tényezőről szeretnék írni.

Eckhart Tolle német származású, kanadai író 1997-ben írott, A most hatalma című könyvével robbant be az ismeretterjesztő irodalomba és 2000-ben műve felkerült a New York Times Bestseller listájára. Tolle mára az egyik legismertebb szerző és előadó a témában, aki maga is súlyos depresszióval küzdve ismerte fel a kiutat a reménytelenségből. Rá különösen igaz Albert Schweitzer fenti idézete, miszerint a boldogság megtalálása hozza el a sikert. Magával a művel és Tolle munkásságának értékelésével nem foglalkozunk, ám a könyv egyik központi üzenete nagyon idekivánkozik. Némileg sommásan megfogalmazva ez úgy hangzik, hogy mivel nem a mostban élünk, hanem tudatunk folyamatosan a múlt és a jövő között kalandozik, ezért nem vagyunk boldogok. Soha nincs mitől tartanunk, félnünk vagy éppen vágyakoznunk, sóvárognunk valami után, az adott pillanat úgy tökéletes ahogy van. Az, amitől elromlik, pontosabban, amivel elrontjuk az a múltbéli sérelmeink, fájdalmaink folyamatos újraélése, vagy éppen a régi idők utáni nosztalgia, az akkor megvolt és mára elveszett érzése. Például egy párkapcsolat boldogtalanságát nagyon nagy mértékben rontja meg a múltbéli, akár nem is az adott kapcsolathoz köthető sérelmek, megbántottságok újraélése, kapcsolatba, annak jelenébe történő vetítése. Vagy a gyerekeink felnövése, önállóvá válása miatt érzett űr, amely a kiskorukhoz visszavezető nosztalgiában keresendő. (Amikor persze lehet, hogy a még kisebb koruk, vagy valamilyen más a múltban felértékelődő korszak elvesztése felett búslakodtunk és ezért nem tudtuk kiélvezni az adott kort vagy éppen arra vágytunk mennyivel jobb társaink lesznek, ha már nagyobbak.)

Hasonlóan boldogtalanná tesz a MOST helyett a holnapban, a jövő évben tartózkodni, akár az eljövendő bizonytalan, előreláthatatlan eseményektől való félelmünk miatt, vagy éppen azért, mert a bizonytalan jövőbe vetítjük bele vélt vagy valósan hiányzó boldogságunk majdani elérését, miközben nem vesszük észre, hogy az a MOST-ban, minden adott pillanatban ott van velünk, vagyis Hawthorne pillangója folyamatosan ott üldögél a kezünkön csak mi nem vesszük észre, mert egy másikat kergetünk. Nos, látszólag a recept egyszerű, éljünk a mának, („ne a mamának”, ahogy az Amorf Ördögök zenekar megénekelte), vagy még inkább a MOST-nak.

De valahogy mégsem megy.

Daniel Gilbert a Harward Egyetem pszichológia professzora a boldogság kutatásának napjaink egyik legelismertebb előadója (pl. a TED-en http://www.ted.com/talks/dan_gilbert_asks_why_are_we_happy)   és szerzője (Stumbling on Happiness című könyve 25 hétig volt a New York Times Bestseller listáján és több, mint 30 nyelvre fordították le). Gilbert érdekes adalékokkal szolgál annak megmagyarázása érdekében, hogy miért és hogyan gátoljuk meg saját boldogságunkat.

A jövő hatalma (felettünk)

Talán onnan folytathatjuk, ahol Tolle kapcsán abbahagytuk – túl sokat foglalkozunk a jövővel és kevessé vagyunk képesek valóban előrejelezni, hogy az milyen is lesz és ha olyan lesz, akkor hogyan fogjuk magunkat érezni benne. Mi vagyunk az egyetlen emlős, amely érzékeli az időt és emiatt tervez is a jövővel, amit egyébként még mi emberek sem tudunk kezelni kisgyermekkorunkban. Ha egy kisgyermeket megkérdezünk, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, akkor nem arra válaszol, hogy x év múlva mi szeretne lenni, hanem hogy abban a pillanatban mi akar(na) lenni, nincs képzete arról, hogy mi az a később, vagy jövő. Mi felnőttek azonban nagyon is sokat foglalkozunk a jövővel és ez még önmagában nem lenne akkora baj, ha nem hinnénk el, hogy nagyon is tudjuk mit hoz a jövő és ne ragaszkodnánk olyan erősen, hogy kontrolláljuk saját sorsunk alakulását. De ebben sajnos nagyon sikertelenek vagyunk. Ráadásul az, hogy megszerezzük az irányítást valami, például az életünk alakulása felett akár jót is tehet nekünk, azonban ennek az elvesztése az rosszabb, mintha meg sem szereztük volna a kontrollt.

Az agyunk fantasztikus képessége, hogy kitölti az űrt, amelyet például hiányos emlékeink eredményeznek, ám az igazán veszélyes nem az, amit beilleszt a képbe, hanem amit kihagy. Amikor ugyanis ok-okozati összefüggésekben gondolkodunk, akkor minden olyan dolgot megragadunk, amely vélelmünket alátámasztja és minden olyat kihagyunk, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Ebből következően, amikor valami mellett döntünk, akkor a pozitív jellemzőire koncentrálunk, miközben, ha elvetünk valamit, akkor épp fordítva a negatívokra figyelünk. A legrosszabb pedig nem az az egészben, hogy agyunk kitölti a valóság hiányzó és kihagyja a létező részeit fantáziánk alapján, hanem hogy ezt olyan ügyesen csinálja, hogy nekünk fel sem tünik, ezért azt feltétel nélkül elfogadjuk mint valóságot. Emiatt nem arra emlékezünk mit éreztünk a múltban valamilyen esemény kapcsán, hanem azt az érzelmet asszociáljuk a múlttal, amelyet valójában ma érzünk azzal kapcsolatban. A múlt valóságának elvesztésénél csak a jövő valóságának elképzelése reménytelenebb. Nem tudjuk jól érezni magunkat a jövőn gondolkodva, ha közben rosszul érezzük magunkat a jelenben és emiatt hibásan azt gondoljuk, hogy a jövőbeli esemény okozza jelenbeli boldogtalanságunkat. Cifra, nem? A MOST hatalma kifordítva.

A memóriánk mint impresszionista festő

Amikor egy szörnyű dolog bekövetkezésével kapcsolatos érzéseinkről kérdeznek minket, mint például az, hogy mit éreznénk, ha gyerekünk súlyos és tartós betegségben szenvedne, vagy balesetben meghalna, azt válaszoljuk, hogy azt éreznénk, hogy az egész életünk egy tragédiává válik. Ugyanakkor ha a példánál maradva olyan szülőket kérdeznek, akik ezt a tragédiát átélték messze nem értékelik ennyire negatívan életüket. Miért? Azért, mert aki átéli ezeket az eseményeket nem csak azt éli át, amit vagy akit elveszít, hanem mindazokat a jó dolgokat , amelyek szintén (nap mint nap) megtörténnek vele, miközben akiket a tragédia eshetősége kapcsán kérdeznek csak az abból fakadó veszteségre koncentrálnak. De hasonlóan csalóka a múlt is. Az, hogy valami hogyan ér véget sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint hogy milyen volt a maga teljességében. Például ezért van, hogy a házasságunk megromlása és válás után sokkal rosszabbként emlékezünk vissza házasságunkra, csak azért, mert a vége rossz volt. Hasonlóan, ha valaminek a vége (viszonylag) jó volt, akkor is jobb tapasztalatként marad meg bennünk, ha egyébként az egész folyamat sokkal rosszabb volt, mint az alternatívák. Ha például jéghideg vízbe tesszük (egy kisérlet kedvéért) a kezünket, akkor a félpercig tartó kisérlet jobb élményként marad meg, mint a másfél percig tartó. Ha viszont a hosszabb ideig tartó kisérlet végén langyos vízben fejezzük be kisérletet, akkor később úgy fogunk visszaemlékezni, hogy a hosszabb ideig tartó merítés volt elviselhetőbb.

Sharespeare Hamletjének gyakran idézett, de nem eléggé megértett mondása, hogy „Nincs a világon se jó, se rossz – gondolkozás teszi azzá”. Gilbert cinikusan. de találóan jegyzi meg, hogy az agyunk és a szemünk között sajátos együttműködés zajlik, mert az agyunk elhiszi azt, amit a szemünk láttat vele, cserébe viszont a szemünk azt akarja látni, amit az agyunk mutat neki.

Optikai csalódás – két szembenéző arc, vagy fehér váza fekete háttérrel

Miért nem tanulunk a tapasztalatainkból, mi a baj a memóriánkkal? Gilbert találó hasonlata alapján a memóriánk nem egy fotó-, hanem sokkal inkább egy, a témáját nagyon szabadon kezelő művész impresszionista festmény gyűjteményéhez hasonlítható. Így például azt, hogy mit éreztünk a múltban valamilyen eset kapcsán nagyon erősen befolyásolják a szokatlan pillanatok (és nem a teljes sztori), a vége inkább, mint a folyamata és az, hogy ma mit gondolunk arról, hogy vajon mit éreztünk és nem az, hogy valójában akkor mit éltünk meg.

Többségünk egészségesebbnek, erősebbnek, okosabbnak gondolja magát az átlagembernél. De talán a felsőbbrendűségünkbe vetett hitünknél is fontosabb az a vágy, hogy másmilyennek lássuk magunkat. Olyannyira, hogy a kérdésfeltevés mikéntjétől függően fogunk egymásnak ellentmondó dolgokat mondani magunkról. Általában arra a kérdésre, hogy mennyire vagyunk nagyvonalúak azt válaszoljuk, hogy meglehetősen és az átlagnál inkább. Ugyanakkor arra a kérdésre is ezt válaszoljuk, hogy mennyire tartjuk magunkat önzőnek. A kettő nyilván nem lehet igaz egyszerre, vagyis nem igazán az fontos számunkra, az tesz boldoggá, hogy magunkat jobbnak látjuk, hanem hogy egyedinek. (Tulajdonképpen ez a fogyasztói társadalom és különösen a divatcikkek iparának egyik alapköve.) Az ennek ellentmondó tények azonban rendkivül boldogtalanná tesznek minket. Több oka is van, hogy miért gondoljuk magunkat egyedinek. A kézenfekvő, hogy saját magunkat, saját gondolatainkat ismerjük jobban, így saját különbözőségeinket is hangsúlyosabbnak látjuk. Igenám, de általában véve is azt gondoljuk, hogy az emberek nagyon különbözőek, ami abból fakad, hogy nem arra koncentrálunk, már pedig ezek a jellemzők vannak többségben, amelyek alapján mi emberek nagyon is hasonlóak vagyunk, hanem azokra a kisebbségben lévő jellemzőkre koncentrálunk, amelyek valóban megkülönböztetnek minket egymástól. Nos, egyvalamiben nagyon hasonlítunk egymásra, nagyon sokféle módon gátoljuk saját boldogságunkat, ám ezt nagyon változatos formákban tesszük.

Kis nyereségek, nagy veszteségek árán

Az elmúlt hetekben egy maláj repülőszerencsétlenség és a gép megmagyarázhatatlan eltünése rendszeresen címlapokon tartotta az esetet. Miközben a mai napig nem lehet tudni mi történt pontosan és egyáltalán hol zuhanhatott le a Maláj Légitársaság repülője, feltételezhető, hogy sok ilyen esethez hasonlóan az előre nem látható körülményeken túl kisebb-nagyobb emberi mulasztások és hibák is közrejátszottak a tragédia bekövetkezésében.

A pontosság átka

Jacob Veldhuyzen Van Zanten a KLM legjobb pilótája volt, mi több a légitársaság biztonsági és oktatási szakembere is egyben. A holland légitársaság Van Zanten fotójával hirdette biztonságos szolgáltatásait.  Van Zanten egy KLM Boeing 747-es géppel 1977 március 27-én Amszterdamból Gran Canariára tartott 248 utassal és személyzettel a fedélzeten. Felszállásuk után kapták a hírt, hogy spanyol terroristák robbantást hajtottak végre Gran Canaria repülőterén és újabb robbantás veszélyéről értesültek a spanyol hatóságok, ezért minden ide tartó repülőt, így a KLM járatot is  a közeli Tenerife repülőterére irányítottak át.

A KLM Van Zantennel hirdette magát a pontosságot hangsúlyozva

A Kanári szigetek kisebb tagja, Tenerife Los Rodeos (ma Tenerife Északi) repülőtere nem volt felkészülve nagyobb repülőgépek tömeges fogadására, ráadásul ahogy a nap telt az időjárás is romlani kezdett, így mire a repülők folytathatták volna útjukat az időközben átvizsgált és biztonságosnak talált Gran Canaria repülőtérre, egyre sűrűbb köd szállt le Tenerifére.

Van Zanten precíz ember volt, nem szerette a késést és jól ismerve az ilyen helyzeteket tudta, hogy a késés súlyos költségeket jelenthetett volna munkáltatójának, a KLM-nek, ezért mindent megtett, hogy minél jobban kihasználja az időt és minél előbb felszállhasson. Mivel Gran Canaria elérése után Amszterdamba indult volna vissza, azt gondolta, hogy a Tenerifén elvesztett időt részben azzal kompenzálhatja, ha megtankolja gépét, hogy ezzel ne menjen el az idő visszaindulás előtt. Emiatt viszont mire kész lett a tankolással a köd megvastagodott és nem kapott felszállási engedélyt. Mikor a köd oszladozni kezdett a tenerifei torony a KLM és egy szintén Boeing 747-es Pan Am gépnek engedélyt adott, hogy elhagyják parkolóhelyüket és induljanak a kifutópályára. Először a KLM ment végig a felszálló pályának az indulási végéhez, majd a Pan Am gép indult, amelynek a C3 kijáratnál kellett volna elhagyni a felszállópályát ezzel tisztává téve az utat a KLM gép számára.

A tenerifei reptér sematikus térképe és a két gép mozgása (Wikipedia)

Miközben a Pan Am pilótái nem találták az egyébként jelöletlen oldalsó kijáratok között a torony által számukra kijelölt hármas számút, a KLM gép lejelentette, hogy felszálláshoz felkészült. A türelmetlen Van Zanten utasította a másodpilótát, hogy kérje meg rádión a felszállási engedélyt. A másodpilóta az engedély feltételezett megkapása után, de mint utólag kiderült a felszállásra szóló valós engedély nélkül jelentette, hogy felszállásra készek. A torony válasza az volt, hogy „OK”, ami nem a szabályzat szerinti, félreérthető válasz volt, Van Zanten mivel minél előbb indulni akart félre is értette, noha a szintén a cockpitben tartózkodó kollégájuk figyelmeztette, hogy még nem kaptak végső engedélyt a felszállásra. Van Zanten teljes gázra kapcsolta a motorokat és elindult a felszállópályán. A gépek egymást sem látták és a torony sem látta a kifutópályát. A rádió zavarai miatt sem a torony, sem a KLM gép pilótái nem hallották, hogy a Pan Am azt jelezte, még nem hagyta el a kifutópályát, mert nem találja a 3-as kijáratot. Amikor már csak 100 méterre volt a kép repülőgép, akkor vették észre egymást. A Pan Am gép éles kanyarral próbált lefordulni a fűre, Van Zanten pedig - bár még nem volt elég sebessége - felrántotta a gép orrát, amely sikeresen el is ment a Pan Am felett, de a gép alja középen eltalálta az amerikai gépet és mindkettő felrobbant. A KLM gép minden utasa és a személyzet, 248 fő, valamint a Pan Am 396 utasából és személyzetéből 335, azaz összesen 583 ember ember meghalt.

Miközben a torony munkatársai hibáztak, illetve zavarok voltak a rádió adásvételnél, valamint a kaotikus helyzetet csak fokozta a köd a tenerifei reptéren, Van Zanten felelősségének súlya nem kérdéses, viszont annál meglepőbb egy minta pilóta esetében:

-         -  Sietsége megalapozatlan volt, hiszen a kockázathoz képest, amit vállalt elhanyagolható volt az a költség és idő, amit spórolt a légitársaságnak és az utasoknak.

-          - Nem hallgatta meg kollégáit, akik óvatosságra intették (A másodpilótának ilyen helyzetben mindent meg kell tennie, hogy megakadályozza a tragédiát, amennyiben úgy itéli meg, hogy az első pilóta nem a szabályokat vagy az elvárható gondosságot követve cselekszik.)

-         -  Ha nem tölti az időt tankolással, akkor még a köd leszállta előtt elindulhatott volna más gépekhez hasonlóan.

-         -  Szintén a tankolás miatt nehezebb lett a gép és valószínűleg ha ez a plusz súly nincs, akkor nem ütközik össze a Pan Am Boeingjével, ráadásul a tele üzemanyagtank miatt a robbanás és tűz is sokkal súlyosabb volt, tovább rontva a túlélés esélyeit.

Vajon hogy követhetett el Van Zanten ilyen hibákat?

Hajlamosak vagyunk rövidtávú előnyökért jövőbeli nagyobb veszteségeket kockáztatni

Bár szerencsére az ilyen tragédiák viszonylag ritkák, az emberi természet egyik alapvető jellemzőjére mutat rá az eset. Szinte észre sem vesszük hányszor vállalunk nagy(obb) kockázatot kis(ebb) nyereségek elérése érdekében. Vagy megfordítva sokszor nem teszünk meg kis rövidtávú kénylemetlenséggel, lemondással járó lépéseket hosszútávú és nagyobb mérvű előnyök elérése vagy bajok elkerülése érdekében. Minden nap van egy jó érvünk, hogy miért ne mozogjunk, miért ne együnk kicsit kevesebbet és egészségesebbet, halasztgatjuk a leszokást a dohányzásról és az italról, így telnek múlnak az évek, majd egyszercsak jön egy súlyos betegségről szóló diagnózis, amelyben ha nem is halunk meg, hosszantartó, fájdalmas és költséges, sokszor nem is teljes gyógyulást eredményező beavatkozásokon kell átesnünk. Hasonlóan vagyunk a takarékossággal is. Havi kisösszegű megtakarítással és ésszerű befektetésével nyugdíjas éveink minőségileg jobbak lehetnek, miközben a havi összeg, amelyről a jövőnk érdekében lemondunk, fel sem tünne, mégis a társadalmak nagy része nem takarít meg eleget.

Új hűtőládánk, plazma tévénk, vagy éppen tabletünk beszerzése előtt hetekig járjuk a boltokat, vagy tájékozódunk az interneten, hogy spóroljunk mondjuk tízezer forintot, ugyanakkor rövid gondolkodás után aláírunk egy óriási kockázatokat hordozó többmilliós hitelszerződést, amelyről a banktisztviselő vagy éppen a szomszédunk azt mondja, hogy nagyon előnyös. Hasonlóan kötünk évekre szóló, és komoly kockázatokat rejtő befeketetési és biztosítási kostrukciókat, anélkül, hogy tisztáznánk milyen kockázatokat és potenciális hasznokat tartogat az számunkra.

Agyunk túlterhelt a sok információ és hatás miatt, sms, email, facebook, telefon ... nem is csoda , ha kezdünk megőrülni, legszívesebben időnként kikapcsolnánk, ami nagyon szerencsés lenne, relaxálás, jógázás, tai chi vagy éppen egy nyugodt séta keretében. Ehelyett ezen, ún. kognitív túlterheltség ellen úgy védekezünk, hogy agyunk analitikus rendszerét (már ha egyáltalán használunk ilyet) kikapcsoljuk és gyors, ösztönös döntéseket hozunk. A két rendszer működését és különbségeit Daniel Kahneman (közgazdasági) Nobel-díjas pszichológus Gyors és lassú gondolkodás című, egyben életművét is összefoglaló könyvében mutatja be. Az egyik rendszer analitikus, hosszas mérlegelés alapján hoz döntéseket, de helyette gyakran az intuitívebb második rendszer működik, amely kevésbé analitikus, nem (a valós) valószínűségekkel számol, durva becslések, egyszerű mentális modellek, heurisztikák  alapján dolgozik és erősen befolyásolja pillanatnyi pszichikai állapotunk, az adott pillanatban uralkodó érzelmeink. Emiatt gyakori, hogy rövidtávú kis nyereségekért, örömökért, vagy éppen lemondások helyett az egyszerűbb utat választjuk, ami sokszor hosszú- vagy akár már rövidebb távon is megbosszulja magát. Mint láttuk a világ egyik legnagyobb légitársaságának legjobb pilótája csupa jószándék által vezérelve közel 600 ember halálát okozó szerencsétlenség okozója lett így.

Burmai napok 2 - A mosoly otthona

Max Weber korszakalkotó, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művében a vallások hatását vizsgálja társadalmi-gazdasági folyamatokra, de nem kell a tudománytörténet egyik legrangosabb társadalomtudósának lenni ahhoz, hogy az egyszeri utazó sok értékes megfigyelést tehessen a vallások szerepéről a Föld különböző pontjain járva. Számomra a legkedvesebb, legmegnyugtatóbb élményt azok az európai szemmel nézve nagyon elmaradott, szegény országok és az ott élők, adták, ahol a buddhizmusnak meghatározó szerepe van a mindennapi életben. Katmandu érzékszerveket "támadó" intenzív forgatagából, meghatározóan hindu környezetéből egy szinte teljesen buddhista területre, mint Tibet, Bhután, Laosz vagy Burma, érkezve olyan, mintha szanatóriumba lépne az ember. A minket érő hatások a töredékükre, vagyis hosszabb távon is elviselhető szintre esnek vissza és bármennyire izgalmasak és érdekesek Nepálban vagy még inkább Indiában, pár nap után nagyon leszívják az embert, mindezek befogadására alkalmassá tevő mentális és lelki tartalékait.

Buddha 70 méter hosszú fekvő szobra, az egyik legnagyobb Burmában,
Rangoonban egy focipálya méretű fedett csarnokban

Malgot István írja a következőket Korábban indulj című könyvében:

Sok mindent láttam itt Cambodiában. Azt nem láttam, hogy verik a gyereket. Nem fegyelmezik ordibálva. Ha rosszul teszi a dolgát, megmutatják, hogyan lehetne jobban. (...) Ezért is érzik, hogy fontosak. (...) Ezért, ha megfogják a kezedet, ha odaadják mosolyukat, egész lényüket odaadják. Egy másik lény sugárzását érzed, s nem a saját kis fintoraid képét látod, mintegy tükörben. (...) Így kellenek, így jó, hogy vannak.

Ehhez nincs mit hozzátenni, nem azért, mert nincs tele az én szívem is ilyen élményekkel, hanem azért, mert Malgot annyira jól fogalmazta meg ezt az érzést, ami hatalmába kerít minket sok helyen Délkelet-Ázsiában. Körülnézve sok szempontból szerencsésebb hazámban az egyik alapvető különbség, amit ezekhez az országokhoz képest látok, hogy sokkal, de sokkal több lehetőséggel az életben történő elinduláshoz és érvényesüléshez, sokkal több a panasz, a türelmetlenség, a másokkal szembeni bezárkózás, ellenségesség és mindennek a gyökere értelemszerűen a gyerekkorban keresendő. (De a gyerekkorból hozott traumákat tovább rombolják azok a társadalmi mechanizmusok, amelyek az önmagáért felelősséget vállaló demokratikus társadalom és a másoktól megoldást váró, viszont ezért demokratikus jogairól is lemondani képes társadalom modelljei között megrekedt Magyarországra jellemzőek.)

Iskoláslányok hazafelé menet Rangoon kínai negyedében

Óriási áldás egy gyereknek, ha jó néhány évig az élete kezdetén nagyon sok időt tölt a szülei és különösen az édesanyja közelségében, szeretetét és védelmét élvezve, amíg elég erőt gyűjt, hogy megkezdje lassú önállósulását, először az iskolában, majd a saját életének alakításában. És jó, ha úgy néznek rá, úgy szeretik, ahogy Malgot írja, vagyis olyannak szeretik, amilyen. Nem kritikátlanul, nem magára hagyva, de feltételek nélkül szeretik, vagyis nem akkor, ha "jó" gyerek, ha jó jegyeket hoz az iskolából, ha azt csinálja, amit a szülei elvárnak tőle.

Naplemente Bagan pagodái és sztúpái között

Ez az életben kapható legfontosabb energia minden ember számára, az hogy szerethetőek, elfogadhatóak vagyunk úgy amilyenek vagyunk és kitől mástól várjuk a leginkább ezt, mint a saját szüleinktől. A mi életünk a miénk, nem az ő egójuk meghosszabbításai,  hanem autonóm személyiségek vagyunk. Ennek az érzésnek a magabiztosságát látom a mosolyukban Ázsiában és ennek a hiányából fakadó riadtságot, izgágaságot, agresszivitást sokszor itthon.

Noviciusok ünnepe Baganban

Burmában a lakosság döntő többsége a magánszektorban, mezőgazdaságban, kézművesiparban, kereskedelemben dolgozik. Ahhoz, hogy egy család, amelyben átlagosan ma 3-5 (egy-két generációval korábann 5-7 gyerek) van meg tudjon élni mindkét szülőnek dolgoznia kell és a nagyszülők is életük végéig aktívak.

A nagyszülők is életük végéig dolgoznak

Nincs bölcsöde, óvoda és iskola sem elég. Két szünnapot (Újhold és Telihold buddhista ünnepnapjait) leszámítva minden nap dolgoznak, hétvégén is, egész évben. Az anyának magával kell vinnie kisgyerekét ahol dolgozik, a piacra, ahol a családi gazdaság terményeit árulja, a szövőüzembe, mert rajta kivül csak a rokonok tudnak rá vigyázni, akik szintén dolgoznak.

Könyvárus lány gyermekével Baganban

Ezért nem ritka, hogy a nagy családokban van egy-egy nagynéni, aki nem házasodik meg, azért, hogy segíthesse testvéreit és azok gyerekeit. Óriási lemondás, olyan, ami igazán megmutatja, hogy a szükség mekkora úr, de azt is, hogy a szeretet hatalma mekkora. Egyik idegenvezetőnk The The is ezt az életet választotta, hogy családjának segíthessen, az idegenforgalmi szezonon kivül pedig önkéntesként tanít a törzsének falusi iskolájában.

Kislány első próbálkozásai a körömlakkozással mamája standján a bagani piacon

Nem érezni a burmaiakon sem ezt az egzisztenciális nyomást, sem az állandó munkát és lemondást, mert nem is így élik meg. Közösségben élnek és dolgoznak, a családokon belül hihetetlenül erős kötelékek működnek és bár pont bagani idegenvezetőnk Tin-Tin elvált, ez rendkivül ritka. Egy falun belül is nagyon erősek a családok kapcsolatai, együttműködése, ahogy családon belül is.

Bagani kislány thanakha fa törzséből készített természetes napkrémmel az arcán

Persze, ezekkel a fontos és erős, szereteten és elfogadáson alapuló emberi kapcsolatokkal sem könnyű a burmaiak élete. De buddhistaként eleve tudják, hogy az élet szenvedés, lelki gyakorlataik, a meditáció segít a mindennapok minél harmonikusabb megélésében. A városokban már egyre inkább, de a zárt vidéki közösségekben még nem mutatkoznak a jelei a társadalmi különbségeknek, amelyek idővel megkezdik bomlasztó hatásukat. Van áram és mobiltelefon is, de a lakosság nagy részének élete nagyjából ugyanabban a mederben zajlik évszázadok óta és jelentős részük egy falu vagy kerület szintjén a csere révén önellátó.

Fiatal lány az Inle-tó közelében a piacon

Burma egy üdítő szinfolt a globalizálódó, urbanizálódó, növekedési mítosza által hajtott és a jelenét egyre kevésbé emiatt megélni képtelen világban és egyike az egyre inkább eltünő igazi tradicionális, évezredes távlatban is alig változó kultúráknak. Őszintén és teljes szívemből remélem, hogy a jövő évi választások eredményeként Aung San Suu Kyi és pártja kerül hatalomra és Burma valós demokráciává válik, anélkül hogy az ehhez vezető út számunkra is ismerős zsákutcáit meg kellene járnia és mindez úgy történik, hogy ennek a kultúrának minél több értéke még sokáig megtartható és mosolygó, elégedett, kedves arcok köszönnek vissza az országot járva.

Burmai napok 1 - December és a Hölgy

Aung San Suu Kyi Burmai levelek című könyvében, melyet éppen decemberben burmai elutazásunk előtt kezdtem olvasni, azt írja, hogy Burmában nicsenek évszakok, ahogy a világ sok más táján ismerik az emberek és emiatt azt gondolhatnánk, hogy a burmaiak nem állnak annyira erős kapcsolatban az évközi változásokkal. Ez természetesen nem igaz, mert a burmaiak többsége ma is a mezőgazdaságban dolgozik vagy kézművesként vidéken, ahol nagyon is erős összhangban élnek a természettel. Ráadásul, ha négy nem is, de három évszak a forró, a nedves és a hűvös igen is létezik írja a Hölgy, ahogy Burmában nevezik és ami alapján a róla készült film is a címét kapta. (The Lady, rendezte Luc Besson, 2011-ben jelent meg és a kiváló Michelle Yeoh játsza a főszerepet.)

A Hölgy - Aung San Suu Kyi, 2013 októberében (Wikipedia)

Hűvös időszak

A hűvös évszakban, vagyis ezekben a decemberi, januári napokban, a burmaiak éjszakára több takarót használnak, nappal is több réteget vesznek nyári ruhájuk fölé. Az Inle-tónál, ahol 10 fok alá megy a hőmérséklet éjszaka, a nap elején és végén sídzsekit vesznek a longyi - férfiak és nők által is viselt hosszú, egyenes szabású, valójában egy téglalap alakú vékony, pamut takaróból magukra tekert szoknya - fölé, de ilyenkor is strandpapucsban járnak. Ez az időszak, a burmai "tél", vagyis a Hemanta számunkra európaiak számára a legelviselhetőbb, hiszen ilyenkor Rangoonban (hivatalosan Yangon) napközben sem nagyon megy 30-32 fok fölé a hőmérséklet, miközben éjszaka is gyakran elég egy ing, egy csepp eső sem esik hónapokig és kristálytiszta kék az ég. A burmai Hold-naptár szerint ugyanúgy létezik a 12 hónap és mindegyik számukra egy külön évszakot testesít meg. December, vagyis a Natdaw szokásai a buddhizmus elterjedése előtti hindu időkből származnak, amikor a hinduk Ganesh, az elefántfejű, a gadagságot képviselő istenség előtt borulnak le. Burma lakosságának többsége évszázadok óta buddhista, bár még ma is élnek törzsek, amelyek a korábbi jó és gonosz lények, természetbeli istenségek egykori és hindu szokásokkal vegyes ritusait tartják, illetve a híres bagani és máshol található sztúpák és termplomok között is találunk több olyat, amely még a buddhizmus elterjedése után is tartalmazott hindu motívumokat és nagyon hasonlít angkori társaira.

Szomorú sorokkal zárja Aung San Suu Kyi az évszakokról szóló gyönyörű képekkel leírt fejezetet, amikor arra gondol, hogy milyen lehet a vele együtt Burma poltikai szabadságáért küzdő politikusoknak, ellenzékieknek, akik ezt az időszakot nehéz körülmények között, a burmai börtönök celláiban, a hideg földön éjszakázva töltik a katonai diktatúra kemény megtorlásának köszönhetően, miközben ő bár háziőrizetben, de mégicsak ágyban, moszkitóháló alatt,  a hűvös éjszakától Chin takarókkal védve alszik. (Suu Kyi egyébként, a burmaiak döntő többségéhez hasonlóan teraváda buddhista, ezért minden reggel 4 órakor kel és egy órát meditál.)

Aung San Suu Kyi házának kapuja

.
Szerencsére Burma, vagyis hivatalos nevén Myanmar az elmúlt években elindult a demokratizálódás útján és a Hölgy is több év (1989 és 2010 között 21 évből 15-öt töltött) háziőrizet után szabadon járhat-kelhet és készülhet a 2015 évi választásokra, amelyeken tavaly júniusi bejelentése alapján indul az elnöki posztért. Ehhez azonban szükséges a burmai alkotmány módosítása, mert a katonai diktatúra idején, nyilván rá gondolva, az alkotmányba belefoglalták, hogy nem lehet elnök az, akinek külföldi rokonai vannak, márpedig Suu Kyi (1997-ben meghalt férjétől) angol apától származó fiai Angliában élnek. (Hát igen az Alkotmány módosít(gat)ás nem túl demokratikus eszközei elég elterjedt fogások a hatalmi játékokban és diktatórikus rezsimekben.) Amikor vezetőnket már a reptéri úton, arról kérdezzük, hogy mit gondolnak az emberek a Hölgyről, ahogy ő is hivatkozik rá, annyit mond, hogy "ő a mi álmunk, aki a családjáról és személyes sszabadságáról is lemondott azért, hogy Burmában küzdhessen a népe szabadságért". Nem kell ehhez többet hozzáfűzni, Luc Besson sem érhetett volna el nagyobb hatást, a könnyeinkkel küzdve emésztjük az első test- és lélekközeli burmai élményeket. (Tulajdonképpen az elnevezés abból származik, hogy a burmaiak Daw Aung San Suu Kyi-nak hívják, a daw nagynénit, idősebb hölgyet jelent, de igazi jelentését inkább a szintén használatos Amay Suu, vagyis Suu Anyánk képviseli.)

Családi és nemzeti tragédiák

A család kemény áldozatot hozott Burma szabadságáért és több személyes tragédiát élt meg. Suu Kyi édesapja, Aung San tábornok, nemzeti hős, ő volt a vezetője az angolok elleni sikeres szabadság mozgalomnak, illetve az angolokkal folytatott sikeres tárgyalásoknak, melynek 1947-es győzelme után pár hónappal egy tábornoktársa megölette. Suu Kyi két testvére közül ez egyik a házuk melletti tóba fulladt. Maga Suu Kyi választhatott az általa elnökölt NLD 1991-es elsöprő választási győzelme után, hogy visszatér férjéhez és gyerekeihez Angliába, vagy marad Burmában, de akkor háziőrizetben lesz (már a választásokat ott töltötte) és az utóbbit választotta. Így férje, Dr, Michael Aris, miután 1997-ben prosztatarákkal diagnosztizálták 1999-ben távollétében halt meg Angliában és utoljára 1995-ben engedték be Burmába, hogy találkozzon feleségével, akivel összesen öt alkalommal találkozott 1989 után. Suu Kyi 2011-ig gyerekeivel sem találkozhatott.

Az Aung San család 1947-ben pár hónappal a papa, Bogyoke Aung San meggyilkolása előtt.
A kétéves Suu Kyi középen alul látható a képen. (Wikipedia)

Burma 60 milliós fiatal népességével, természeti erőforrásokban duskálva Ázsia és a világ egyik leggazdagabb országa lehetne, ha a függetlenség 1947-es megszerzése óta nem töltötte volna belpolitikai harcok, majd a katonai diktatúra jármában az idő nagy részét. Ehelyett a világ egyik legszegényebb országa, ahol az emberek többsége havi két szabadnapot leszámítva (a buddhisták számára a Holdtölte és az Újhold ünnepnap, amikor a templomba, a pagodába mennek és ajándékot visznek Buddhának) napi 3-4 dollárért robotol. Kiváló példája annak, hogy néhány ember hatalomvágya és gátlástalan vagyonszerzése hogyan tesz tönkre egy népet. Ismerős képlet számunkra is. A rangooni reptérről a városba autózva és a következő tíz napban azonban szerencsére semmi jelét nem tapasztaltuk az egykori és tulajdonképpen még ma is hatalomban lévő rezsimnek, annak, hogy pár éve még ellenzéki politikusok és másképp gondolkodók százait, ezreit börtönözték be rendszeresen koncepciós perek és éjszakai letartóztatások eredményeként és sokan az embertelen körülmények között vagy kínzások eredményeként a börtönben haltak meg. Csak reménykedni merünk abban, hogy ez a fantasztikus ország tényleg elindult a demokratizálódás útján, bár kelet-európai tapasztalatunk azt bizonyítja, hogy ez ritkán lineáris fejlődés eredménye (hogy angolosan fogalmazzunk).

Van azonban valami, ami több elnyomó rezsimben élve és utazva mindig sziven üt: az emberek mosolya. A mosoly, amely barátságot, nyitottságot, szeretetet és reményt áraszt, még akkor is, ha egy ország vezetői közönséges gonosztevők, akik nyomorba taszítják népüket saját hatalmuk és gazdagságuk érdekében. A mosolyról szeretnék írni a következő részben, a mosolyról, amely túlél rezsimeket és gondokat, meggyógyít fájdalmakat és gyógyíthatatlan betegségeket tesz elviselhetőbbé. És amely nem utolsó sorban feltölt minket egyszeri turistákat, akiknek abban a szerencsében van részük, hogy évek óta felfedezhetik Dél-Kelet Ázsiát, ahol a szó szoros értelmében a legrövidebb út két ember között: a mosoly.

Yangon, 2014 január

Heavy metal - avagy a Fém változó állapota

Kissé megkésve, de még éppen időben röviden írok a Fém elemről, amely november-decemberhez tartozik a naptárban.

A görög metallon szó jelentése eredetileg bánya volt és ez is arra utal, hogy a klasszikus görög filozófia a négy alapelem (víz, föld, tűz, levegő) közé nem sorolta önálló elemként a fémet és ezt a jelentését, vagyis mint a bányászat termékét is csak később kapta. A fémeknek meghatározó szerepe van az univerzumban, a csillagászok lényegében mindent fémként kezelnek, ami nem hidrogén vagy hélium és a periodikus rendszer 118 eleméből is 91 fém. Már a kőkorszaki ember is ismerte az aranyat és ezüstöt, de az őskor és az ókor határán, a kőrézkor volt az első régészeti korszak az emberi történelemben, amelyben már használták a rezet, alapvetően díszként vagyis az eszközök továbbra is alapvetően fából és kőből voltak. Ez az időszak nagyjából i.e. 3-4000 évvel volt és a réz-, majd a bronzkor követte, amikor először csak rezet, majd a réz és ón kiolvasztásával és ötvözésével bronzot készítettek és használtak eszközök készítésére i.e. 3500-1500 között. Ezt pedig a vaskor követte nagyjából az i.e. 1500-1000 között elterjedve. A különböző kontinenseken és régiókban eltérő időben indultak ezek a korszakok, illetve volt ahol egyesek kimaradtak. Mindenesetre a különböző fémek használatának terjedése és ez alapján meghatározott régészeti korok váltakozása meghatározó volt az emberi fejlődésre. Már a rézkorban megjelent az írás és a bronz, majd vas szerszámok elterjedése alapvetően változtatta meg az ókori gazdaság alapjait, azzal, hogy elterjedt a kézművesség és teljesen átalakult a földművelés, valamint az építészet és nagy hatással volt a városi élet kialakulására. A fémeknek szilárdságuk mellett jó hő- és elektromos áram vezetési tulajdonságaik miatt széleskörű a felhasználása. A fémeket a bányászat révén a kőzetekből nyerjük vegyi reakciók révén. A fémeket ötvözve ötvözeteket (pl. bronz, acél) lehet készíteni, amelyeket szintén fémeknek hívunk.

A modern ötvözetek teljesen átalakították városaink képét...

... az örökké az ég felé törekvés szinte határtalanná vált.

A Fém alkímiája

A Fém jellegzetes Yin elem, elvágja a túlzott racionalitáson, vagy éppen értelmetlen filozofálgatáson alapuló tudati állapotokat, egyszerűen megérzi a dolgok, jelenségek lényegét, a hozzá tartozó mentális állapot nem véletlenül az intuíció. A jó intuíción alapuló döntéseink a legmagasabb tudást képviselik, hiszen nem egyszerűen saját tudásunk és tapasztalataink, hanem egy efölötti egyetemes tudás és tapasztalat jelenik meg benne, mentális örökségünk, amely emberöltők óta csiszolódik és öröklődik. Akire a fém változó állapota jellemző emiatt jó probléma megoldó, evidensnek látja a megoldásokat, könnyedén erőlködés nélkül csinálja dolgait, megjelenésében is erőteljes, mindenben hamar észreveszi a lényeget, figyelmét nem kötik le a felesleges részletek, nem agyal, nem gondolja túl a dolgokat. Meglátja a mindenben rejlő ürességet. Ennek az állapotnak a túltengése azonban könnyen elvezethet, ahhoz, hogy a mindenben rejlő üresség felfedezésén túllépve és mindent elvágva a dolgok értelmetlenségét látjuk azok üressége helyett. Az üresség nem egyenlő a semmivel, ugyanis az ürességből bármi lehet, a semmiből viszont nem lehet valami. Az üresség a lehetőségről, a semmi a lehetőség hiányáról szól. Az üresség helyett a semmi érzete könnyen vezethet depresszióhoz, szomorúsághoz, ami a Fém állapot jellemző érzelmi megjelenése. A diszharmonikus (Yang) Fém természetű emberekre jellemző, hogy elnyomják érzelmeiket, bánatukba kapaszkodnak és panaszkodóak. Ahogy Kierkegaard egy helyütt mondta: Az én bánatom az én váram. Elmúlt kapcsolataik vélt vagy valós sérelmeit hordozzák magukban és az újakba azért kapaszkodnak bele, hogy azt „érzelmi kötszerként használják”.[1] Ugyanakkor a Yin Fém természetű emberek a múltbeli lelki sérülésekre reagálva az új kapcsolatokba kapaszkodnak érzelmileg bele, mivel nehezen alakítanak ki félelmeik miatt új kapcsolatokat. Emiatt féltékenyek, ravaszok és alattomosak is lehetnek, irígyek másokra azon dolgok miatt, amelyekkel nem rendelkeznek, hiszen birtokló típusúak.

A Fém yin szerve a tüdő (novemberhez tartozik), jang szerve pedig a vastagbél (decemberhez tartozik). Az őszi hónapokban különösen fontos odafigyelni ezekre a szerveinkre és olyan gyakorlatokat, illetve diétát végezni, amely őket erősíti. A tüdő és általában a légutak, légzés erősítése, gyakorlása minden tai chi vagy jóga gyakorlat alapeleme, de vannak olyanok, amelyek specifikusan is erre valóak. A Fém elemhez tartozó érzékelés a szaglás és ennek megfelelően érzékszerve az orr. A hasi tájék határozott, de nem fájdalmas masszírozása két kézzel az óramutató járásával párhuzamosan naponta legalább egy alkalommal, úgy hogy háromszor négy kört csinálunk kiváló módja az emésztés elősegítésének és a vastagbél erősítésének. A Fémes emberre jellemző az erős szőrzet és haj, ami a megfelelő szív és veseműködést tükrözi. A Fémes ember harmóniájának megteremtéséhez különösen fontos a múltbéli sérelmek elengedése, az elutasítástól, elvesztéstől való félelem leküzdése, nyitottá és befogadóvá kell válniuk, hogy megtapasztalják az élet és a másokkal való kapcsolat melegségét és energiáját, amellyel saját maguk is töltekezhetnek.

A Fém állapotot a Föld táplálja, a Tűz semmisíti meg és a Fém a Víz állapotát táplálja.

---

[1] Taoista naptár 2012

Éljen a szingularitás - a Singularity University Budapesten

Nem foglalkoztat a jövő, úgyis mindgyárt itt van (Albert Einstein)

Napjaink magyar nihiljének hangulatában nagy örömet okoz, ha egy rangos, és a világon egyedülálló, vagy legalábbis kevesek számára elérhető rendezvényt pont Budapesten rendeznek meg. Az elmúlt napokban abban a szerencsében volt részem, hogy két napig, a gyönyörűen felújított Zeneakadémia épületében a Singularity University előadóit hallgathattam arról, hogy mi is történik - legalábbis a legmodernebb technológiák alkalmazását tekintve - a világon és ez alapján milyen jövő rajzolódik ki az emberiség számára a következő évtizedekben. (Bár, ami ma évtizedeknek tünik arról ki fog derülni, hogy pár év alatt elérhető. Így például a Human Genome projekt, ami több, mint 10 év alatt 3 Mrd dollárért valósult meg a 2000-es években, ma kevesebb, mint egy hét alatt 2000 dollárért elérhető lenne.)

Elveszve térben és időben

Elég ha az ember nyitott szemmel járkál a világban, hogy tudja milyen súlyos lemaradásban van Magyarország, főleg szemléleti, kulturális szempontból, ahhoz képest, ami és ahol ma a progresszió hajtóereje van  a világban. Amikor azonban külföldön vagyunk, külföldiekkel beszélünk, hogy ne is említsek egy olyan rendezvényt, mint a SU kétnapos konferenciája akkor sokkolóan szembesülünk gyorsuló lemaradásunkkal a világtól, vagy legalábbis annak fejlődő, haladó részétől. Már-már olyan érzésem volt, reggelenként belépve a Zeneakadémiára, hogy mindgyárt valaki elkéri az útlevelemet és némi vizsgálódás után azt mondja, hogy ne haragudjak, de nekem ide nincs jogom bejönni, mert bár van belépőm, de én a 19. századból jövök, most pedig a 21-ket írjuk. Már pedig ehhez az időutazáshoz nem sok lehetőséget ad mindaz, amit a téridő kontinuumról jelenleg tudunk. De ez gyorsan változhat :-).

Nos, a szingularitásnak az az interpretációja, amiről az egyetem a nevét kapta, nem a gravitációs, hanem a technológiai szingularitás, amely egyébként magyar származású tudóstól, Neumann Jánostól kapta a nevét és a hétköznapi ember nyelvére lefordítva azt a pontot jelenti, amikor a mesterséges intelligencia eléri az emberi intelligencia szintjét, azt meghaladja és innentől kezdve az emberiség jövője megjósolhatatlan. Nem mintha ma az lenne. Márpedig ez az időpont a megkérdezett tudósok átlagos előrejelzései alapján 2040 környékén következhet be, vagyis jó eséllyel még a mi életünkben, akkor is ha nem számolunk azzal, hogy a technológiai fejlődés gyorsaságát, még a legmerészebb kutatók is jelentősen alá szokták becsülni. De miről is szól mindez a hétköznapokban, vagyis azt már tudjuk, hogy mi lesz, csak azt nem, hogy addig mi lesz?

Amanda kerekesszékben (Singularity University Budapest, Zeneakadémia)

Amanda sztorija

Amanda, egy gyönyörű fiatal nő (volt), aki aktívan sportolt, majd egy síbalesetben élete egy pillanat alatt teljesen átalakult - deréktől lefelé lebénult. Kerekesszékhez van kötve és amellett, hogy mozgása jelentősen korlátozottá vált és kedvenc sportjait is teljesen más formában, bár elképesztő akaraterővel továbbra is űzi, más szemszögből nézi a világot. Azt kérte, hogy minden második ember álljon fel és nézzen le, az ülve maradók pedig nézzenek fel, illetve oldalra, annak érdekében, hogy azt éljék át, hogy mit lát ő, mi mindenből van kizárva kerekesszékhez kötve. Például, hogy a balesete óta, mivel nem tud felállni, nem tud valakit úgy megölelni, hogy a szíve a másik szívéhez közel legyen és amikor lehajolnak hozzá megölelni, azt inkább fojtogatásnak éli meg, mint ölelésnek. Megrendítő pillanatok voltak, amibe még a legérzékenyebb ember sem feltétlenül gondol bele, amikor egy szerencsétlen sorsú embertársát kerekesszékben látja. Ezek után Amanda, fizioterapeutája segítségével felvette az Ekso Bionics ún Exoskeletonját, vagyis egy olyan szerkezetet, amely a lábát és felső testét tartja, számítógép vezérli és felállt, majd járni kezdett. Ember és robot. A skeleton nélkül esélye sem lenne erre. Ennél a példánál kevés dolog alkalmasabb arra, hogy bemutassa mit is lehet megtudni, átélni az SU keretei között.

Amanda jár (Singularity University Budapest, Zeneakadémia)

Az alábbi linken elérhető az Ekso Bionics Exoskeletonjának bemutató filmje a Wired 2012-es konferenciájáról.

https://www.youtube.com/watch?v=02fpo9JPQtY

Ezt a szerkezetet eredetileg az amerikai hadseregnek fejlesztették ki, hogy a nagy távolságon (mondjuk 100km gyaloglás) súlyos terhet (akár 2 mázsát)  viselő katonákat segítse erre az ember feletti teljesítményre. Majdnem mindenről kiderült persze előbb-utóbb, hogy a hadsereg céljaira fejlesztették évekkel azelőtt, hogy polgári alkalmazása egyáltalán felmerült (internet, GPS, stb).

Az örökké élő munkanélküliek társadalma

Felsorolni is nehéz lenne mindazokat az alkalmazásokat, technológiákat, eljárásokat, amelyek ezt a szemünk láttára forradalmian átalakuló világot jellemzik. Egy biztos, az emberiség számára nincs más út társadalmi, egészségügyi, gazdasági problémáinak kezelésére, mint ez az egyre gyorsuló verseny az idővel. Neumann 1950-es években megfogalmazott megérzése a technológiai fejlődés szingularitásáról szinte a szemünk előtt következik be a robot-, nano, bio-, információs- és egyéb technológiák interdiszciplináris fejlődése révén. A problémák megoldása azonban újabb problémákat eredményez.

Ebben a szép új világban ugyanis tömegek fogják elveszteni állásukat.

Az egyik előadó Hamburg polgármesterétől pár hete például azt kérdezte, hogy mit fognak kezdeni egy ekkora kikötővel, ha már nem lesz rá szükség, majd az elképedt pogármesternek megpróbálta elmagyarázni, hogy a 3D nyomtatás korszakában egyre kevesebb áru mozgatása válik szükségessé és a modern technológiák miatt kiszoruló hagyományos energiahordozók szállítása is jelentősen csökkenni fog, illetve átalakul, nem beszélve az alapanyagok szállításának a csökkenéséről.

A Google vezető nélküli autója egyetlen baleset nélkül tett meg eddig több, mint egy millió mérföldet Kaliforniában, miközben egy átlagos vezető baleseti statisztikája lényegesen rosszabb. A kérdés, tette fel a egyik előadó, hogy mitől félünk jobban, ha egy vezető nélküli autó jön belénk, vagy a másik vezető okozza a bajt? A 2009-es válság állások millióit szüntette meg, de ez csak a töredéke annak a problémának, amely a következő 15-20 évben fog jelentkezni az embert helyettesítő technológiák terjedése miatt. Természetesen a kutatók már arra is keresik a választ, hogy mihez lehet kezdeni a fejlett társdalmakban munkanélkülivé váló több tízmillió emberrel, bár nagy részének a problémája addigra úgyis beolvad az öregedő társadalom problematikájába, amit csak súlyosbít az a helyzet, hogy a várható életkorunk jóval 100 év fölé fog ugrani ugyanebben az időszakban. Vagyis a már a mai ismereteink szerint  is csődben lévő nyugdíjrendszerek és ezen keresztül az egész emberiség nagyságrendileg nagyobb válsággal fog küzdeni, mint amire a rémálmainkban gondolni merünk.

Jó pap holtáig tanul

Mindenesetre mind a szabadidő eltöltése szempontjából, de különösen, ha túl akarunk élni egy az alkalmazkodási képességünknél gyorsabban változó környezetben, a tanulás tünik az egyik legjobb megoldásnak. Ebben, vagyis az élethosszig tartó tanulásban, mint sok más hasonló jelenséget vizsgálva mi magyarok eléggé le vagyunk maradva, pedig a gazdasági fejlettséggel nagyon erősen korrelál, nem véletlen, hogy Svájc van az első helyen. Így befejezésként adódik, hogy javasoljuk a Singularity University honlapjának tanulmányozását és lehetőség szerint valamelyik kurzus elvégzését, de addig is, amíg erre gyűjtünk sok minden elérhető ingyen is. Például fent vannak a korábbi előadások a youtube-on (l. alul), vagy a TED rendezvényei, illetve számtalan magazin, weboldal, blog, amely ezekkel a témákkal foglalkozik. Az (élet)erő legyen veletek.

https://www.youtube.com/user/singularityu

Lucifer hatás

Pár hete abban a szerencsében volt részem, hogy találkozhattam Philip Zimbardo professzorral, aki mind szakmailag, mind emberileg nagy hatással volt rám és előadásával, személyiségével mindenek felett egy nagyon kellemes élménnyel ajándékozott meg. (Mindezért köszönet a szervezőknek és különösen Orosz Györgyinek, a Prezinek és a Bojár Gábor által alapított AIT-nek, mint házigazdának.) Érdekes, hogy pár évvel korábban ugyanazon a napon találkozhattam Eliott Aronsonnal, a Társas lény című könyv szerzőjével, az elmúlt évizedek egyik legmeghatározóbb szociálpszichológusával. (Mindkét program szervezésében a Szeretem Magyarországot Klub fontos szerepet játszott - ha már a köszönet nyilvánításoknál tartunk.)

Philip George Zimbardo

Ember embernek börtönőre

Zimbardo, aki idén 80 éves, bár ötvennél nemigen néz ki többnek és a jó sziciliai vérnek köszönhetően ezúttal is megdobogtatta a női szíveket, több, mint kétórás előadást tartott az AIT-n, amit hosszú beszélgetés követett. Zimbardo az 1971-es "stanfordi börtönkísérlettel" vonult be a társadalomtudományok történelmébe. Véletlenül kiválasztott diákok egy része a kísérletben rab, másik részük börtönőr volt és mindkét társaság pár órán belül,a Stanford egyetem alagsorában berendezett "börtönben" magára vette a rá osztott szerepet, mintha nem is kísérletről lett volna szó. Olyannyira, hogy már 36 óra után a legmagabiztosabb(nak tünő) rabot ki kellett hozni idegösszeroppanás miatt. A kísérlet, amely eredetileg két hétre volt tervezve, hat nap után véget ért Christina Maslach, Zimbardo akkori barátnőjének és későbbi feleségének nyomására. A fiatal pszichológia doktorandusz hölgy azzal fenyegette meg Zimbardót, hogy elhagyja, ha azonnal nem szünteti meg ezt a kegyetlen programot. Érdekes volt látni a professzort, ahogy a több, mint negyven évvel ezelőtti sztorit mesélve újraéli a felismerést, hogy nemcsak a rabokat és börtönőrt játszó diákok vették magukra szerepüket, de ő is mint a kísérlet vezetője és igazából ez volt barátnője számára a legrémisztőbb és nem  a börtönőrök kegyetlenkedései. Cherchez la femme - Christina és a professzor azóta is boldog házasok.

Az, hogy a körülmények és a közösség hatására hogyan lesznek látszólag normális emberekből kegyetlen, akár gyilkolásra is képes szörnyetegek mind a szakmai, mind a szépirodalomban többször feldolgozásra került gondoljunk csak Nemecsek Ernő viszontagságaira a Fűvészkertben, vagy a Milgram-kísérletre, amikor a szintén önként jelentkezők képesek lettek volna a kísérletben vallatott rabokba akár halálós szintű elektromos áramot vezetni.*

Kokik és sallerek, avagy a permanens szabadságharc elmélete

Mindez nemcsak Zimbardo októberi pesti látogatása kapcsán jutott eszembe, mert szinte ezzel egyidőben több a jelenségre rímelő érdekes beszélgetésem volt barátokkal, ismerősökkel. Egy nagyon kedves ismerősömmel beszélgetve megdöbbenve hallgattam dühös kirohanását a minket gyarmatosító EU és multik kapcsán és hogy a magyar kormány milyen jól teszi, hogy szabadságharcot hirdetett ellenük. Elképedésem annak volt köszönhető, hogy az egyébként nagyon okos és kedves hölgy szemében egyfajta őrület jeleit láttam miközben magyarázott én pedig azon gondolkodtam, vajon tudatában van-e, hogy jól fizető állását, kocsiját és szakmai karrirerjét saját tehetségén túlmenően annak az európai székhelyű multinak köszönheti, melynek pesti cégénél dolgozik.

Gondolhatnánk, hogy elszigetelt jelenségről van szó, de ezt csak akkor gondolhatnánk, ha nem ismernénk a magyar társadalom értékválasztásairól szóló kutatások eredményét. Például azt, hogy az EU egyik leg EU ellenesebb társadalma a magyar, miközben a második legmagasabb egy főre jutó EU támogatást élvező ország vagyunk. Igenám, de ezeket általában hajlamosak vagyunk betudni annak, hogy persze van egy csomó fura ember Magyarországon, de ezekhez semmi közünk, nem a mi szocializációnk. Ez egészen addig így gondolható, amíg nem találkozunk a hárítás és kognitív disszonancia elképesztő formáival a közvetlen baráti, ismeretségi körünkben. Nemrég egy olyan beszélgetésbe csöppentem, ahol a negyvenes éveikben járó pénzügyi szakemberek magyarázták dühödten, hogy a multik és a privatizáció hogyan tette tönkre az országot. Mindez nem lenne meglepő, ha nem olyan üzletemberekről lett volna szó, akik az egyetem, rendszerváltáskor vagy nem sokkal azután  történt befejezését követően nemzetközi pénzügyi cégeknél helyezkedtek el (egy részük ugyanannál, bár nem egyidőben) és vagyonukat, illetve karrierjüket nem vállalkozás-alapítással és kockázatvállalással, hanem egy pénzügyi multi kényelmes vezető pozicióban alapozták meg, ráadásul részben privatizációs tanácsadásból, majd később nem egy közülük nagyon értékes állami vállalat lényegében ingyen történő megszerzésével.

Kivülről nézve mindkét történet hihetetlennek hangzik, hiszen értelmes és egyébként nagyon szimpatikus emberekről nem gondolnánk, hogy ilyen szinten válik szét bennük viselkedésük és attitűdjük, nagyon komoly előítéletet táplálva egy számukra pozitívan meghatározó csoport (a multik) és jelenség (a privatizáció) iránt. Ugyanakkor Zimbardo és Milgram nyomán elég nyilvánvaló, hogy a magukat (jelenleg jobb híján, vagy meggyőződésből) konzervatív értékrendűnek valló emberek hogyan veszik fel a jelenlegi kormány, mint konzervatív kurzus ideológiai és kommunikációs ruházatát, még akkor is, ha az saját életükkel, múltjukkal és cselekedeteikkel teljesen konfliktusban van. Zimbardo és Milgram kísérletei és az előbb leírt saját közelmúltbeli tapasztalataim pszichológiai szempontból nem ugyanarról szólnak, ugyanakkor a bennük lévő hasonlóságokat azért érdemes különösen jól érteni, hogy többet sejtsünk meg a jelenleg zajló magyar kísérletről és annak potenciális jövőbeli folytatásáról.

* Stanley Milgram, aki egyébként Zimbardo főiskolai barátja volt, 1961-ben azt vizsgálta, hogy meddig képesek a saját lelkiismeretükkel, meggyőződésükkel szembe menni a kísérleti alanyok az autoritás, a parancs hatására. A kísérlet ihletője a pár hónappal korábban indult Eichmann-per volt, ugyanis az egész világot abban az időben az foglalkoztatta, hogyan lehettek képesek a nácik azokra a szörnyűségekre, amelyek a második világháborúban és különösen a koncentrációs táborokban történtek, elképzelhető-e, hogy mindenki pusztán parancsot hajtott végre?