Lucifer hatás

Pár hete abban a szerencsében volt részem, hogy találkozhattam Philip Zimbardo professzorral, aki mind szakmailag, mind emberileg nagy hatással volt rám és előadásával, személyiségével mindenek felett egy nagyon kellemes élménnyel ajándékozott meg. (Mindezért köszönet a szervezőknek és különösen Orosz Györgyinek, a Prezinek és a Bojár Gábor által alapított AIT-nek, mint házigazdának.) Érdekes, hogy pár évvel korábban ugyanazon a napon találkozhattam Eliott Aronsonnal, a Társas lény című könyv szerzőjével, az elmúlt évizedek egyik legmeghatározóbb szociálpszichológusával. (Mindkét program szervezésében a Szeretem Magyarországot Klub fontos szerepet játszott - ha már a köszönet nyilvánításoknál tartunk.)

Philip George Zimbardo

Ember embernek börtönőre

Zimbardo, aki idén 80 éves, bár ötvennél nemigen néz ki többnek és a jó sziciliai vérnek köszönhetően ezúttal is megdobogtatta a női szíveket, több, mint kétórás előadást tartott az AIT-n, amit hosszú beszélgetés követett. Zimbardo az 1971-es "stanfordi börtönkísérlettel" vonult be a társadalomtudományok történelmébe. Véletlenül kiválasztott diákok egy része a kísérletben rab, másik részük börtönőr volt és mindkét társaság pár órán belül,a Stanford egyetem alagsorában berendezett "börtönben" magára vette a rá osztott szerepet, mintha nem is kísérletről lett volna szó. Olyannyira, hogy már 36 óra után a legmagabiztosabb(nak tünő) rabot ki kellett hozni idegösszeroppanás miatt. A kísérlet, amely eredetileg két hétre volt tervezve, hat nap után véget ért Christina Maslach, Zimbardo akkori barátnőjének és későbbi feleségének nyomására. A fiatal pszichológia doktorandusz hölgy azzal fenyegette meg Zimbardót, hogy elhagyja, ha azonnal nem szünteti meg ezt a kegyetlen programot. Érdekes volt látni a professzort, ahogy a több, mint negyven évvel ezelőtti sztorit mesélve újraéli a felismerést, hogy nemcsak a rabokat és börtönőrt játszó diákok vették magukra szerepüket, de ő is mint a kísérlet vezetője és igazából ez volt barátnője számára a legrémisztőbb és nem  a börtönőrök kegyetlenkedései. Cherchez la femme - Christina és a professzor azóta is boldog házasok.

Az, hogy a körülmények és a közösség hatására hogyan lesznek látszólag normális emberekből kegyetlen, akár gyilkolásra is képes szörnyetegek mind a szakmai, mind a szépirodalomban többször feldolgozásra került gondoljunk csak Nemecsek Ernő viszontagságaira a Fűvészkertben, vagy a Milgram-kísérletre, amikor a szintén önként jelentkezők képesek lettek volna a kísérletben vallatott rabokba akár halálós szintű elektromos áramot vezetni.*

Kokik és sallerek, avagy a permanens szabadságharc elmélete

Mindez nemcsak Zimbardo októberi pesti látogatása kapcsán jutott eszembe, mert szinte ezzel egyidőben több a jelenségre rímelő érdekes beszélgetésem volt barátokkal, ismerősökkel. Egy nagyon kedves ismerősömmel beszélgetve megdöbbenve hallgattam dühös kirohanását a minket gyarmatosító EU és multik kapcsán és hogy a magyar kormány milyen jól teszi, hogy szabadságharcot hirdetett ellenük. Elképedésem annak volt köszönhető, hogy az egyébként nagyon okos és kedves hölgy szemében egyfajta őrület jeleit láttam miközben magyarázott én pedig azon gondolkodtam, vajon tudatában van-e, hogy jól fizető állását, kocsiját és szakmai karrirerjét saját tehetségén túlmenően annak az európai székhelyű multinak köszönheti, melynek pesti cégénél dolgozik.

Gondolhatnánk, hogy elszigetelt jelenségről van szó, de ezt csak akkor gondolhatnánk, ha nem ismernénk a magyar társadalom értékválasztásairól szóló kutatások eredményét. Például azt, hogy az EU egyik leg EU ellenesebb társadalma a magyar, miközben a második legmagasabb egy főre jutó EU támogatást élvező ország vagyunk. Igenám, de ezeket általában hajlamosak vagyunk betudni annak, hogy persze van egy csomó fura ember Magyarországon, de ezekhez semmi közünk, nem a mi szocializációnk. Ez egészen addig így gondolható, amíg nem találkozunk a hárítás és kognitív disszonancia elképesztő formáival a közvetlen baráti, ismeretségi körünkben. Nemrég egy olyan beszélgetésbe csöppentem, ahol a negyvenes éveikben járó pénzügyi szakemberek magyarázták dühödten, hogy a multik és a privatizáció hogyan tette tönkre az országot. Mindez nem lenne meglepő, ha nem olyan üzletemberekről lett volna szó, akik az egyetem, rendszerváltáskor vagy nem sokkal azután  történt befejezését követően nemzetközi pénzügyi cégeknél helyezkedtek el (egy részük ugyanannál, bár nem egyidőben) és vagyonukat, illetve karrierjüket nem vállalkozás-alapítással és kockázatvállalással, hanem egy pénzügyi multi kényelmes vezető pozicióban alapozták meg, ráadásul részben privatizációs tanácsadásból, majd később nem egy közülük nagyon értékes állami vállalat lényegében ingyen történő megszerzésével.

Kivülről nézve mindkét történet hihetetlennek hangzik, hiszen értelmes és egyébként nagyon szimpatikus emberekről nem gondolnánk, hogy ilyen szinten válik szét bennük viselkedésük és attitűdjük, nagyon komoly előítéletet táplálva egy számukra pozitívan meghatározó csoport (a multik) és jelenség (a privatizáció) iránt. Ugyanakkor Zimbardo és Milgram nyomán elég nyilvánvaló, hogy a magukat (jelenleg jobb híján, vagy meggyőződésből) konzervatív értékrendűnek valló emberek hogyan veszik fel a jelenlegi kormány, mint konzervatív kurzus ideológiai és kommunikációs ruházatát, még akkor is, ha az saját életükkel, múltjukkal és cselekedeteikkel teljesen konfliktusban van. Zimbardo és Milgram kísérletei és az előbb leírt saját közelmúltbeli tapasztalataim pszichológiai szempontból nem ugyanarról szólnak, ugyanakkor a bennük lévő hasonlóságokat azért érdemes különösen jól érteni, hogy többet sejtsünk meg a jelenleg zajló magyar kísérletről és annak potenciális jövőbeli folytatásáról.

* Stanley Milgram, aki egyébként Zimbardo főiskolai barátja volt, 1961-ben azt vizsgálta, hogy meddig képesek a saját lelkiismeretükkel, meggyőződésükkel szembe menni a kísérleti alanyok az autoritás, a parancs hatására. A kísérlet ihletője a pár hónappal korábban indult Eichmann-per volt, ugyanis az egész világot abban az időben az foglalkoztatta, hogyan lehettek képesek a nácik azokra a szörnyűségekre, amelyek a második világháborúban és különösen a koncentrációs táborokban történtek, elképzelhető-e, hogy mindenki pusztán parancsot hajtott végre?