Miért vagyunk boldogtalanok?

A boldogság olyan, mint egy pillangó, minél inkább kergetjük annál kevésbé érjük el, ám ha nyugodtan várjuk, egyszercsak rászáll a kezünkre. (Nathaniel Hawthorne)

Nélkülözni egyes dolgokat, amelyekre vágyunk – ez a boldogság (Bertrand Russell)

Nem a siker a boldogság titka, hanem fordítva a boldogság kell a sikerhez (Albert Schweitzer)

Soha nem lehetünk boldogok, amíg arra keressük a választ, hogy mitől leszünk boldogok (Albert Camus)

A most hatalma

A fenti idézetek elgondolkodtatóak önmagukban is, mivel sokat vagy talán a lényeget elárulják arra vonatkozóan, hogy miért is olyan nehéz megtalálni a boldogságot, vagy még inkább, hogy mennyi akadályt gördítünk saját boldogságunk útjába. Nos, ez nem feltétlenül azért van, mert boldogtalanok akarunk lenni, hanem sokkal inkább azért, mert érzékszerveink becsapják tudatunkat, tudatunk pedig az érzékszerveinket befolyásolja oly módon, hogy ritkán látjuk a valóságot, a maga tiszta formájában. Ennél persze többről van szó, amikor a boldogság útjába gördített akadályok okait vizsgáljuk, néhány ilyen tényezőről szeretnék írni.

Eckhart Tolle német származású, kanadai író 1997-ben írott, A most hatalma című könyvével robbant be az ismeretterjesztő irodalomba és 2000-ben műve felkerült a New York Times Bestseller listájára. Tolle mára az egyik legismertebb szerző és előadó a témában, aki maga is súlyos depresszióval küzdve ismerte fel a kiutat a reménytelenségből. Rá különösen igaz Albert Schweitzer fenti idézete, miszerint a boldogság megtalálása hozza el a sikert. Magával a művel és Tolle munkásságának értékelésével nem foglalkozunk, ám a könyv egyik központi üzenete nagyon idekivánkozik. Némileg sommásan megfogalmazva ez úgy hangzik, hogy mivel nem a mostban élünk, hanem tudatunk folyamatosan a múlt és a jövő között kalandozik, ezért nem vagyunk boldogok. Soha nincs mitől tartanunk, félnünk vagy éppen vágyakoznunk, sóvárognunk valami után, az adott pillanat úgy tökéletes ahogy van. Az, amitől elromlik, pontosabban, amivel elrontjuk az a múltbéli sérelmeink, fájdalmaink folyamatos újraélése, vagy éppen a régi idők utáni nosztalgia, az akkor megvolt és mára elveszett érzése. Például egy párkapcsolat boldogtalanságát nagyon nagy mértékben rontja meg a múltbéli, akár nem is az adott kapcsolathoz köthető sérelmek, megbántottságok újraélése, kapcsolatba, annak jelenébe történő vetítése. Vagy a gyerekeink felnövése, önállóvá válása miatt érzett űr, amely a kiskorukhoz visszavezető nosztalgiában keresendő. (Amikor persze lehet, hogy a még kisebb koruk, vagy valamilyen más a múltban felértékelődő korszak elvesztése felett búslakodtunk és ezért nem tudtuk kiélvezni az adott kort vagy éppen arra vágytunk mennyivel jobb társaink lesznek, ha már nagyobbak.)

Hasonlóan boldogtalanná tesz a MOST helyett a holnapban, a jövő évben tartózkodni, akár az eljövendő bizonytalan, előreláthatatlan eseményektől való félelmünk miatt, vagy éppen azért, mert a bizonytalan jövőbe vetítjük bele vélt vagy valósan hiányzó boldogságunk majdani elérését, miközben nem vesszük észre, hogy az a MOST-ban, minden adott pillanatban ott van velünk, vagyis Hawthorne pillangója folyamatosan ott üldögél a kezünkön csak mi nem vesszük észre, mert egy másikat kergetünk. Nos, látszólag a recept egyszerű, éljünk a mának, („ne a mamának”, ahogy az Amorf Ördögök zenekar megénekelte), vagy még inkább a MOST-nak.

De valahogy mégsem megy.

Daniel Gilbert a Harward Egyetem pszichológia professzora a boldogság kutatásának napjaink egyik legelismertebb előadója (pl. a TED-en http://www.ted.com/talks/dan_gilbert_asks_why_are_we_happy)   és szerzője (Stumbling on Happiness című könyve 25 hétig volt a New York Times Bestseller listáján és több, mint 30 nyelvre fordították le). Gilbert érdekes adalékokkal szolgál annak megmagyarázása érdekében, hogy miért és hogyan gátoljuk meg saját boldogságunkat.

A jövő hatalma (felettünk)

Talán onnan folytathatjuk, ahol Tolle kapcsán abbahagytuk – túl sokat foglalkozunk a jövővel és kevessé vagyunk képesek valóban előrejelezni, hogy az milyen is lesz és ha olyan lesz, akkor hogyan fogjuk magunkat érezni benne. Mi vagyunk az egyetlen emlős, amely érzékeli az időt és emiatt tervez is a jövővel, amit egyébként még mi emberek sem tudunk kezelni kisgyermekkorunkban. Ha egy kisgyermeket megkérdezünk, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, akkor nem arra válaszol, hogy x év múlva mi szeretne lenni, hanem hogy abban a pillanatban mi akar(na) lenni, nincs képzete arról, hogy mi az a később, vagy jövő. Mi felnőttek azonban nagyon is sokat foglalkozunk a jövővel és ez még önmagában nem lenne akkora baj, ha nem hinnénk el, hogy nagyon is tudjuk mit hoz a jövő és ne ragaszkodnánk olyan erősen, hogy kontrolláljuk saját sorsunk alakulását. De ebben sajnos nagyon sikertelenek vagyunk. Ráadásul az, hogy megszerezzük az irányítást valami, például az életünk alakulása felett akár jót is tehet nekünk, azonban ennek az elvesztése az rosszabb, mintha meg sem szereztük volna a kontrollt.

Az agyunk fantasztikus képessége, hogy kitölti az űrt, amelyet például hiányos emlékeink eredményeznek, ám az igazán veszélyes nem az, amit beilleszt a képbe, hanem amit kihagy. Amikor ugyanis ok-okozati összefüggésekben gondolkodunk, akkor minden olyan dolgot megragadunk, amely vélelmünket alátámasztja és minden olyat kihagyunk, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Ebből következően, amikor valami mellett döntünk, akkor a pozitív jellemzőire koncentrálunk, miközben, ha elvetünk valamit, akkor épp fordítva a negatívokra figyelünk. A legrosszabb pedig nem az az egészben, hogy agyunk kitölti a valóság hiányzó és kihagyja a létező részeit fantáziánk alapján, hanem hogy ezt olyan ügyesen csinálja, hogy nekünk fel sem tünik, ezért azt feltétel nélkül elfogadjuk mint valóságot. Emiatt nem arra emlékezünk mit éreztünk a múltban valamilyen esemény kapcsán, hanem azt az érzelmet asszociáljuk a múlttal, amelyet valójában ma érzünk azzal kapcsolatban. A múlt valóságának elvesztésénél csak a jövő valóságának elképzelése reménytelenebb. Nem tudjuk jól érezni magunkat a jövőn gondolkodva, ha közben rosszul érezzük magunkat a jelenben és emiatt hibásan azt gondoljuk, hogy a jövőbeli esemény okozza jelenbeli boldogtalanságunkat. Cifra, nem? A MOST hatalma kifordítva.

A memóriánk mint impresszionista festő

Amikor egy szörnyű dolog bekövetkezésével kapcsolatos érzéseinkről kérdeznek minket, mint például az, hogy mit éreznénk, ha gyerekünk súlyos és tartós betegségben szenvedne, vagy balesetben meghalna, azt válaszoljuk, hogy azt éreznénk, hogy az egész életünk egy tragédiává válik. Ugyanakkor ha a példánál maradva olyan szülőket kérdeznek, akik ezt a tragédiát átélték messze nem értékelik ennyire negatívan életüket. Miért? Azért, mert aki átéli ezeket az eseményeket nem csak azt éli át, amit vagy akit elveszít, hanem mindazokat a jó dolgokat , amelyek szintén (nap mint nap) megtörténnek vele, miközben akiket a tragédia eshetősége kapcsán kérdeznek csak az abból fakadó veszteségre koncentrálnak. De hasonlóan csalóka a múlt is. Az, hogy valami hogyan ér véget sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint hogy milyen volt a maga teljességében. Például ezért van, hogy a házasságunk megromlása és válás után sokkal rosszabbként emlékezünk vissza házasságunkra, csak azért, mert a vége rossz volt. Hasonlóan, ha valaminek a vége (viszonylag) jó volt, akkor is jobb tapasztalatként marad meg bennünk, ha egyébként az egész folyamat sokkal rosszabb volt, mint az alternatívák. Ha például jéghideg vízbe tesszük (egy kisérlet kedvéért) a kezünket, akkor a félpercig tartó kisérlet jobb élményként marad meg, mint a másfél percig tartó. Ha viszont a hosszabb ideig tartó kisérlet végén langyos vízben fejezzük be kisérletet, akkor később úgy fogunk visszaemlékezni, hogy a hosszabb ideig tartó merítés volt elviselhetőbb.

Sharespeare Hamletjének gyakran idézett, de nem eléggé megértett mondása, hogy „Nincs a világon se jó, se rossz – gondolkozás teszi azzá”. Gilbert cinikusan. de találóan jegyzi meg, hogy az agyunk és a szemünk között sajátos együttműködés zajlik, mert az agyunk elhiszi azt, amit a szemünk láttat vele, cserébe viszont a szemünk azt akarja látni, amit az agyunk mutat neki.

Optikai csalódás – két szembenéző arc, vagy fehér váza fekete háttérrel

Miért nem tanulunk a tapasztalatainkból, mi a baj a memóriánkkal? Gilbert találó hasonlata alapján a memóriánk nem egy fotó-, hanem sokkal inkább egy, a témáját nagyon szabadon kezelő művész impresszionista festmény gyűjteményéhez hasonlítható. Így például azt, hogy mit éreztünk a múltban valamilyen eset kapcsán nagyon erősen befolyásolják a szokatlan pillanatok (és nem a teljes sztori), a vége inkább, mint a folyamata és az, hogy ma mit gondolunk arról, hogy vajon mit éreztünk és nem az, hogy valójában akkor mit éltünk meg.

Többségünk egészségesebbnek, erősebbnek, okosabbnak gondolja magát az átlagembernél. De talán a felsőbbrendűségünkbe vetett hitünknél is fontosabb az a vágy, hogy másmilyennek lássuk magunkat. Olyannyira, hogy a kérdésfeltevés mikéntjétől függően fogunk egymásnak ellentmondó dolgokat mondani magunkról. Általában arra a kérdésre, hogy mennyire vagyunk nagyvonalúak azt válaszoljuk, hogy meglehetősen és az átlagnál inkább. Ugyanakkor arra a kérdésre is ezt válaszoljuk, hogy mennyire tartjuk magunkat önzőnek. A kettő nyilván nem lehet igaz egyszerre, vagyis nem igazán az fontos számunkra, az tesz boldoggá, hogy magunkat jobbnak látjuk, hanem hogy egyedinek. (Tulajdonképpen ez a fogyasztói társadalom és különösen a divatcikkek iparának egyik alapköve.) Az ennek ellentmondó tények azonban rendkivül boldogtalanná tesznek minket. Több oka is van, hogy miért gondoljuk magunkat egyedinek. A kézenfekvő, hogy saját magunkat, saját gondolatainkat ismerjük jobban, így saját különbözőségeinket is hangsúlyosabbnak látjuk. Igenám, de általában véve is azt gondoljuk, hogy az emberek nagyon különbözőek, ami abból fakad, hogy nem arra koncentrálunk, már pedig ezek a jellemzők vannak többségben, amelyek alapján mi emberek nagyon is hasonlóak vagyunk, hanem azokra a kisebbségben lévő jellemzőkre koncentrálunk, amelyek valóban megkülönböztetnek minket egymástól. Nos, egyvalamiben nagyon hasonlítunk egymásra, nagyon sokféle módon gátoljuk saját boldogságunkat, ám ezt nagyon változatos formákban tesszük.

Kis nyereségek, nagy veszteségek árán

Az elmúlt hetekben egy maláj repülőszerencsétlenség és a gép megmagyarázhatatlan eltünése rendszeresen címlapokon tartotta az esetet. Miközben a mai napig nem lehet tudni mi történt pontosan és egyáltalán hol zuhanhatott le a Maláj Légitársaság repülője, feltételezhető, hogy sok ilyen esethez hasonlóan az előre nem látható körülményeken túl kisebb-nagyobb emberi mulasztások és hibák is közrejátszottak a tragédia bekövetkezésében.

A pontosság átka

Jacob Veldhuyzen Van Zanten a KLM legjobb pilótája volt, mi több a légitársaság biztonsági és oktatási szakembere is egyben. A holland légitársaság Van Zanten fotójával hirdette biztonságos szolgáltatásait.  Van Zanten egy KLM Boeing 747-es géppel 1977 március 27-én Amszterdamból Gran Canariára tartott 248 utassal és személyzettel a fedélzeten. Felszállásuk után kapták a hírt, hogy spanyol terroristák robbantást hajtottak végre Gran Canaria repülőterén és újabb robbantás veszélyéről értesültek a spanyol hatóságok, ezért minden ide tartó repülőt, így a KLM járatot is  a közeli Tenerife repülőterére irányítottak át.

A KLM Van Zantennel hirdette magát a pontosságot hangsúlyozva

A Kanári szigetek kisebb tagja, Tenerife Los Rodeos (ma Tenerife Északi) repülőtere nem volt felkészülve nagyobb repülőgépek tömeges fogadására, ráadásul ahogy a nap telt az időjárás is romlani kezdett, így mire a repülők folytathatták volna útjukat az időközben átvizsgált és biztonságosnak talált Gran Canaria repülőtérre, egyre sűrűbb köd szállt le Tenerifére.

Van Zanten precíz ember volt, nem szerette a késést és jól ismerve az ilyen helyzeteket tudta, hogy a késés súlyos költségeket jelenthetett volna munkáltatójának, a KLM-nek, ezért mindent megtett, hogy minél jobban kihasználja az időt és minél előbb felszállhasson. Mivel Gran Canaria elérése után Amszterdamba indult volna vissza, azt gondolta, hogy a Tenerifén elvesztett időt részben azzal kompenzálhatja, ha megtankolja gépét, hogy ezzel ne menjen el az idő visszaindulás előtt. Emiatt viszont mire kész lett a tankolással a köd megvastagodott és nem kapott felszállási engedélyt. Mikor a köd oszladozni kezdett a tenerifei torony a KLM és egy szintén Boeing 747-es Pan Am gépnek engedélyt adott, hogy elhagyják parkolóhelyüket és induljanak a kifutópályára. Először a KLM ment végig a felszálló pályának az indulási végéhez, majd a Pan Am gép indult, amelynek a C3 kijáratnál kellett volna elhagyni a felszállópályát ezzel tisztává téve az utat a KLM gép számára.

A tenerifei reptér sematikus térképe és a két gép mozgása (Wikipedia)

Miközben a Pan Am pilótái nem találták az egyébként jelöletlen oldalsó kijáratok között a torony által számukra kijelölt hármas számút, a KLM gép lejelentette, hogy felszálláshoz felkészült. A türelmetlen Van Zanten utasította a másodpilótát, hogy kérje meg rádión a felszállási engedélyt. A másodpilóta az engedély feltételezett megkapása után, de mint utólag kiderült a felszállásra szóló valós engedély nélkül jelentette, hogy felszállásra készek. A torony válasza az volt, hogy „OK”, ami nem a szabályzat szerinti, félreérthető válasz volt, Van Zanten mivel minél előbb indulni akart félre is értette, noha a szintén a cockpitben tartózkodó kollégájuk figyelmeztette, hogy még nem kaptak végső engedélyt a felszállásra. Van Zanten teljes gázra kapcsolta a motorokat és elindult a felszállópályán. A gépek egymást sem látták és a torony sem látta a kifutópályát. A rádió zavarai miatt sem a torony, sem a KLM gép pilótái nem hallották, hogy a Pan Am azt jelezte, még nem hagyta el a kifutópályát, mert nem találja a 3-as kijáratot. Amikor már csak 100 méterre volt a kép repülőgép, akkor vették észre egymást. A Pan Am gép éles kanyarral próbált lefordulni a fűre, Van Zanten pedig - bár még nem volt elég sebessége - felrántotta a gép orrát, amely sikeresen el is ment a Pan Am felett, de a gép alja középen eltalálta az amerikai gépet és mindkettő felrobbant. A KLM gép minden utasa és a személyzet, 248 fő, valamint a Pan Am 396 utasából és személyzetéből 335, azaz összesen 583 ember ember meghalt.

Miközben a torony munkatársai hibáztak, illetve zavarok voltak a rádió adásvételnél, valamint a kaotikus helyzetet csak fokozta a köd a tenerifei reptéren, Van Zanten felelősségének súlya nem kérdéses, viszont annál meglepőbb egy minta pilóta esetében:

-         -  Sietsége megalapozatlan volt, hiszen a kockázathoz képest, amit vállalt elhanyagolható volt az a költség és idő, amit spórolt a légitársaságnak és az utasoknak.

-          - Nem hallgatta meg kollégáit, akik óvatosságra intették (A másodpilótának ilyen helyzetben mindent meg kell tennie, hogy megakadályozza a tragédiát, amennyiben úgy itéli meg, hogy az első pilóta nem a szabályokat vagy az elvárható gondosságot követve cselekszik.)

-         -  Ha nem tölti az időt tankolással, akkor még a köd leszállta előtt elindulhatott volna más gépekhez hasonlóan.

-         -  Szintén a tankolás miatt nehezebb lett a gép és valószínűleg ha ez a plusz súly nincs, akkor nem ütközik össze a Pan Am Boeingjével, ráadásul a tele üzemanyagtank miatt a robbanás és tűz is sokkal súlyosabb volt, tovább rontva a túlélés esélyeit.

Vajon hogy követhetett el Van Zanten ilyen hibákat?

Hajlamosak vagyunk rövidtávú előnyökért jövőbeli nagyobb veszteségeket kockáztatni

Bár szerencsére az ilyen tragédiák viszonylag ritkák, az emberi természet egyik alapvető jellemzőjére mutat rá az eset. Szinte észre sem vesszük hányszor vállalunk nagy(obb) kockázatot kis(ebb) nyereségek elérése érdekében. Vagy megfordítva sokszor nem teszünk meg kis rövidtávú kénylemetlenséggel, lemondással járó lépéseket hosszútávú és nagyobb mérvű előnyök elérése vagy bajok elkerülése érdekében. Minden nap van egy jó érvünk, hogy miért ne mozogjunk, miért ne együnk kicsit kevesebbet és egészségesebbet, halasztgatjuk a leszokást a dohányzásról és az italról, így telnek múlnak az évek, majd egyszercsak jön egy súlyos betegségről szóló diagnózis, amelyben ha nem is halunk meg, hosszantartó, fájdalmas és költséges, sokszor nem is teljes gyógyulást eredményező beavatkozásokon kell átesnünk. Hasonlóan vagyunk a takarékossággal is. Havi kisösszegű megtakarítással és ésszerű befektetésével nyugdíjas éveink minőségileg jobbak lehetnek, miközben a havi összeg, amelyről a jövőnk érdekében lemondunk, fel sem tünne, mégis a társadalmak nagy része nem takarít meg eleget.

Új hűtőládánk, plazma tévénk, vagy éppen tabletünk beszerzése előtt hetekig járjuk a boltokat, vagy tájékozódunk az interneten, hogy spóroljunk mondjuk tízezer forintot, ugyanakkor rövid gondolkodás után aláírunk egy óriási kockázatokat hordozó többmilliós hitelszerződést, amelyről a banktisztviselő vagy éppen a szomszédunk azt mondja, hogy nagyon előnyös. Hasonlóan kötünk évekre szóló, és komoly kockázatokat rejtő befeketetési és biztosítási kostrukciókat, anélkül, hogy tisztáznánk milyen kockázatokat és potenciális hasznokat tartogat az számunkra.

Agyunk túlterhelt a sok információ és hatás miatt, sms, email, facebook, telefon ... nem is csoda , ha kezdünk megőrülni, legszívesebben időnként kikapcsolnánk, ami nagyon szerencsés lenne, relaxálás, jógázás, tai chi vagy éppen egy nyugodt séta keretében. Ehelyett ezen, ún. kognitív túlterheltség ellen úgy védekezünk, hogy agyunk analitikus rendszerét (már ha egyáltalán használunk ilyet) kikapcsoljuk és gyors, ösztönös döntéseket hozunk. A két rendszer működését és különbségeit Daniel Kahneman (közgazdasági) Nobel-díjas pszichológus Gyors és lassú gondolkodás című, egyben életművét is összefoglaló könyvében mutatja be. Az egyik rendszer analitikus, hosszas mérlegelés alapján hoz döntéseket, de helyette gyakran az intuitívebb második rendszer működik, amely kevésbé analitikus, nem (a valós) valószínűségekkel számol, durva becslések, egyszerű mentális modellek, heurisztikák  alapján dolgozik és erősen befolyásolja pillanatnyi pszichikai állapotunk, az adott pillanatban uralkodó érzelmeink. Emiatt gyakori, hogy rövidtávú kis nyereségekért, örömökért, vagy éppen lemondások helyett az egyszerűbb utat választjuk, ami sokszor hosszú- vagy akár már rövidebb távon is megbosszulja magát. Mint láttuk a világ egyik legnagyobb légitársaságának legjobb pilótája csupa jószándék által vezérelve közel 600 ember halálát okozó szerencsétlenség okozója lett így.

Burmai napok 2 - A mosoly otthona

Max Weber korszakalkotó, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művében a vallások hatását vizsgálja társadalmi-gazdasági folyamatokra, de nem kell a tudománytörténet egyik legrangosabb társadalomtudósának lenni ahhoz, hogy az egyszeri utazó sok értékes megfigyelést tehessen a vallások szerepéről a Föld különböző pontjain járva. Számomra a legkedvesebb, legmegnyugtatóbb élményt azok az európai szemmel nézve nagyon elmaradott, szegény országok és az ott élők, adták, ahol a buddhizmusnak meghatározó szerepe van a mindennapi életben. Katmandu érzékszerveket "támadó" intenzív forgatagából, meghatározóan hindu környezetéből egy szinte teljesen buddhista területre, mint Tibet, Bhután, Laosz vagy Burma, érkezve olyan, mintha szanatóriumba lépne az ember. A minket érő hatások a töredékükre, vagyis hosszabb távon is elviselhető szintre esnek vissza és bármennyire izgalmasak és érdekesek Nepálban vagy még inkább Indiában, pár nap után nagyon leszívják az embert, mindezek befogadására alkalmassá tevő mentális és lelki tartalékait.

Buddha 70 méter hosszú fekvő szobra, az egyik legnagyobb Burmában,
Rangoonban egy focipálya méretű fedett csarnokban

Malgot István írja a következőket Korábban indulj című könyvében:

Sok mindent láttam itt Cambodiában. Azt nem láttam, hogy verik a gyereket. Nem fegyelmezik ordibálva. Ha rosszul teszi a dolgát, megmutatják, hogyan lehetne jobban. (...) Ezért is érzik, hogy fontosak. (...) Ezért, ha megfogják a kezedet, ha odaadják mosolyukat, egész lényüket odaadják. Egy másik lény sugárzását érzed, s nem a saját kis fintoraid képét látod, mintegy tükörben. (...) Így kellenek, így jó, hogy vannak.

Ehhez nincs mit hozzátenni, nem azért, mert nincs tele az én szívem is ilyen élményekkel, hanem azért, mert Malgot annyira jól fogalmazta meg ezt az érzést, ami hatalmába kerít minket sok helyen Délkelet-Ázsiában. Körülnézve sok szempontból szerencsésebb hazámban az egyik alapvető különbség, amit ezekhez az országokhoz képest látok, hogy sokkal, de sokkal több lehetőséggel az életben történő elinduláshoz és érvényesüléshez, sokkal több a panasz, a türelmetlenség, a másokkal szembeni bezárkózás, ellenségesség és mindennek a gyökere értelemszerűen a gyerekkorban keresendő. (De a gyerekkorból hozott traumákat tovább rombolják azok a társadalmi mechanizmusok, amelyek az önmagáért felelősséget vállaló demokratikus társadalom és a másoktól megoldást váró, viszont ezért demokratikus jogairól is lemondani képes társadalom modelljei között megrekedt Magyarországra jellemzőek.)

Iskoláslányok hazafelé menet Rangoon kínai negyedében

Óriási áldás egy gyereknek, ha jó néhány évig az élete kezdetén nagyon sok időt tölt a szülei és különösen az édesanyja közelségében, szeretetét és védelmét élvezve, amíg elég erőt gyűjt, hogy megkezdje lassú önállósulását, először az iskolában, majd a saját életének alakításában. És jó, ha úgy néznek rá, úgy szeretik, ahogy Malgot írja, vagyis olyannak szeretik, amilyen. Nem kritikátlanul, nem magára hagyva, de feltételek nélkül szeretik, vagyis nem akkor, ha "jó" gyerek, ha jó jegyeket hoz az iskolából, ha azt csinálja, amit a szülei elvárnak tőle.

Naplemente Bagan pagodái és sztúpái között

Ez az életben kapható legfontosabb energia minden ember számára, az hogy szerethetőek, elfogadhatóak vagyunk úgy amilyenek vagyunk és kitől mástól várjuk a leginkább ezt, mint a saját szüleinktől. A mi életünk a miénk, nem az ő egójuk meghosszabbításai,  hanem autonóm személyiségek vagyunk. Ennek az érzésnek a magabiztosságát látom a mosolyukban Ázsiában és ennek a hiányából fakadó riadtságot, izgágaságot, agresszivitást sokszor itthon.

Noviciusok ünnepe Baganban

Burmában a lakosság döntő többsége a magánszektorban, mezőgazdaságban, kézművesiparban, kereskedelemben dolgozik. Ahhoz, hogy egy család, amelyben átlagosan ma 3-5 (egy-két generációval korábann 5-7 gyerek) van meg tudjon élni mindkét szülőnek dolgoznia kell és a nagyszülők is életük végéig aktívak.

A nagyszülők is életük végéig dolgoznak

Nincs bölcsöde, óvoda és iskola sem elég. Két szünnapot (Újhold és Telihold buddhista ünnepnapjait) leszámítva minden nap dolgoznak, hétvégén is, egész évben. Az anyának magával kell vinnie kisgyerekét ahol dolgozik, a piacra, ahol a családi gazdaság terményeit árulja, a szövőüzembe, mert rajta kivül csak a rokonok tudnak rá vigyázni, akik szintén dolgoznak.

Könyvárus lány gyermekével Baganban

Ezért nem ritka, hogy a nagy családokban van egy-egy nagynéni, aki nem házasodik meg, azért, hogy segíthesse testvéreit és azok gyerekeit. Óriási lemondás, olyan, ami igazán megmutatja, hogy a szükség mekkora úr, de azt is, hogy a szeretet hatalma mekkora. Egyik idegenvezetőnk The The is ezt az életet választotta, hogy családjának segíthessen, az idegenforgalmi szezonon kivül pedig önkéntesként tanít a törzsének falusi iskolájában.

Kislány első próbálkozásai a körömlakkozással mamája standján a bagani piacon

Nem érezni a burmaiakon sem ezt az egzisztenciális nyomást, sem az állandó munkát és lemondást, mert nem is így élik meg. Közösségben élnek és dolgoznak, a családokon belül hihetetlenül erős kötelékek működnek és bár pont bagani idegenvezetőnk Tin-Tin elvált, ez rendkivül ritka. Egy falun belül is nagyon erősek a családok kapcsolatai, együttműködése, ahogy családon belül is.

Bagani kislány thanakha fa törzséből készített természetes napkrémmel az arcán

Persze, ezekkel a fontos és erős, szereteten és elfogadáson alapuló emberi kapcsolatokkal sem könnyű a burmaiak élete. De buddhistaként eleve tudják, hogy az élet szenvedés, lelki gyakorlataik, a meditáció segít a mindennapok minél harmonikusabb megélésében. A városokban már egyre inkább, de a zárt vidéki közösségekben még nem mutatkoznak a jelei a társadalmi különbségeknek, amelyek idővel megkezdik bomlasztó hatásukat. Van áram és mobiltelefon is, de a lakosság nagy részének élete nagyjából ugyanabban a mederben zajlik évszázadok óta és jelentős részük egy falu vagy kerület szintjén a csere révén önellátó.

Fiatal lány az Inle-tó közelében a piacon

Burma egy üdítő szinfolt a globalizálódó, urbanizálódó, növekedési mítosza által hajtott és a jelenét egyre kevésbé emiatt megélni képtelen világban és egyike az egyre inkább eltünő igazi tradicionális, évezredes távlatban is alig változó kultúráknak. Őszintén és teljes szívemből remélem, hogy a jövő évi választások eredményeként Aung San Suu Kyi és pártja kerül hatalomra és Burma valós demokráciává válik, anélkül hogy az ehhez vezető út számunkra is ismerős zsákutcáit meg kellene járnia és mindez úgy történik, hogy ennek a kultúrának minél több értéke még sokáig megtartható és mosolygó, elégedett, kedves arcok köszönnek vissza az országot járva.

Burmai napok 1 - December és a Hölgy

Aung San Suu Kyi Burmai levelek című könyvében, melyet éppen decemberben burmai elutazásunk előtt kezdtem olvasni, azt írja, hogy Burmában nicsenek évszakok, ahogy a világ sok más táján ismerik az emberek és emiatt azt gondolhatnánk, hogy a burmaiak nem állnak annyira erős kapcsolatban az évközi változásokkal. Ez természetesen nem igaz, mert a burmaiak többsége ma is a mezőgazdaságban dolgozik vagy kézművesként vidéken, ahol nagyon is erős összhangban élnek a természettel. Ráadásul, ha négy nem is, de három évszak a forró, a nedves és a hűvös igen is létezik írja a Hölgy, ahogy Burmában nevezik és ami alapján a róla készült film is a címét kapta. (The Lady, rendezte Luc Besson, 2011-ben jelent meg és a kiváló Michelle Yeoh játsza a főszerepet.)

A Hölgy - Aung San Suu Kyi, 2013 októberében (Wikipedia)

Hűvös időszak

A hűvös évszakban, vagyis ezekben a decemberi, januári napokban, a burmaiak éjszakára több takarót használnak, nappal is több réteget vesznek nyári ruhájuk fölé. Az Inle-tónál, ahol 10 fok alá megy a hőmérséklet éjszaka, a nap elején és végén sídzsekit vesznek a longyi - férfiak és nők által is viselt hosszú, egyenes szabású, valójában egy téglalap alakú vékony, pamut takaróból magukra tekert szoknya - fölé, de ilyenkor is strandpapucsban járnak. Ez az időszak, a burmai "tél", vagyis a Hemanta számunkra európaiak számára a legelviselhetőbb, hiszen ilyenkor Rangoonban (hivatalosan Yangon) napközben sem nagyon megy 30-32 fok fölé a hőmérséklet, miközben éjszaka is gyakran elég egy ing, egy csepp eső sem esik hónapokig és kristálytiszta kék az ég. A burmai Hold-naptár szerint ugyanúgy létezik a 12 hónap és mindegyik számukra egy külön évszakot testesít meg. December, vagyis a Natdaw szokásai a buddhizmus elterjedése előtti hindu időkből származnak, amikor a hinduk Ganesh, az elefántfejű, a gadagságot képviselő istenség előtt borulnak le. Burma lakosságának többsége évszázadok óta buddhista, bár még ma is élnek törzsek, amelyek a korábbi jó és gonosz lények, természetbeli istenségek egykori és hindu szokásokkal vegyes ritusait tartják, illetve a híres bagani és máshol található sztúpák és termplomok között is találunk több olyat, amely még a buddhizmus elterjedése után is tartalmazott hindu motívumokat és nagyon hasonlít angkori társaira.

Szomorú sorokkal zárja Aung San Suu Kyi az évszakokról szóló gyönyörű képekkel leírt fejezetet, amikor arra gondol, hogy milyen lehet a vele együtt Burma poltikai szabadságáért küzdő politikusoknak, ellenzékieknek, akik ezt az időszakot nehéz körülmények között, a burmai börtönök celláiban, a hideg földön éjszakázva töltik a katonai diktatúra kemény megtorlásának köszönhetően, miközben ő bár háziőrizetben, de mégicsak ágyban, moszkitóháló alatt,  a hűvös éjszakától Chin takarókkal védve alszik. (Suu Kyi egyébként, a burmaiak döntő többségéhez hasonlóan teraváda buddhista, ezért minden reggel 4 órakor kel és egy órát meditál.)

Aung San Suu Kyi házának kapuja

.
Szerencsére Burma, vagyis hivatalos nevén Myanmar az elmúlt években elindult a demokratizálódás útján és a Hölgy is több év (1989 és 2010 között 21 évből 15-öt töltött) háziőrizet után szabadon járhat-kelhet és készülhet a 2015 évi választásokra, amelyeken tavaly júniusi bejelentése alapján indul az elnöki posztért. Ehhez azonban szükséges a burmai alkotmány módosítása, mert a katonai diktatúra idején, nyilván rá gondolva, az alkotmányba belefoglalták, hogy nem lehet elnök az, akinek külföldi rokonai vannak, márpedig Suu Kyi (1997-ben meghalt férjétől) angol apától származó fiai Angliában élnek. (Hát igen az Alkotmány módosít(gat)ás nem túl demokratikus eszközei elég elterjedt fogások a hatalmi játékokban és diktatórikus rezsimekben.) Amikor vezetőnket már a reptéri úton, arról kérdezzük, hogy mit gondolnak az emberek a Hölgyről, ahogy ő is hivatkozik rá, annyit mond, hogy "ő a mi álmunk, aki a családjáról és személyes sszabadságáról is lemondott azért, hogy Burmában küzdhessen a népe szabadságért". Nem kell ehhez többet hozzáfűzni, Luc Besson sem érhetett volna el nagyobb hatást, a könnyeinkkel küzdve emésztjük az első test- és lélekközeli burmai élményeket. (Tulajdonképpen az elnevezés abból származik, hogy a burmaiak Daw Aung San Suu Kyi-nak hívják, a daw nagynénit, idősebb hölgyet jelent, de igazi jelentését inkább a szintén használatos Amay Suu, vagyis Suu Anyánk képviseli.)

Családi és nemzeti tragédiák

A család kemény áldozatot hozott Burma szabadságáért és több személyes tragédiát élt meg. Suu Kyi édesapja, Aung San tábornok, nemzeti hős, ő volt a vezetője az angolok elleni sikeres szabadság mozgalomnak, illetve az angolokkal folytatott sikeres tárgyalásoknak, melynek 1947-es győzelme után pár hónappal egy tábornoktársa megölette. Suu Kyi két testvére közül ez egyik a házuk melletti tóba fulladt. Maga Suu Kyi választhatott az általa elnökölt NLD 1991-es elsöprő választási győzelme után, hogy visszatér férjéhez és gyerekeihez Angliába, vagy marad Burmában, de akkor háziőrizetben lesz (már a választásokat ott töltötte) és az utóbbit választotta. Így férje, Dr, Michael Aris, miután 1997-ben prosztatarákkal diagnosztizálták 1999-ben távollétében halt meg Angliában és utoljára 1995-ben engedték be Burmába, hogy találkozzon feleségével, akivel összesen öt alkalommal találkozott 1989 után. Suu Kyi 2011-ig gyerekeivel sem találkozhatott.

Az Aung San család 1947-ben pár hónappal a papa, Bogyoke Aung San meggyilkolása előtt.
A kétéves Suu Kyi középen alul látható a képen. (Wikipedia)

Burma 60 milliós fiatal népességével, természeti erőforrásokban duskálva Ázsia és a világ egyik leggazdagabb országa lehetne, ha a függetlenség 1947-es megszerzése óta nem töltötte volna belpolitikai harcok, majd a katonai diktatúra jármában az idő nagy részét. Ehelyett a világ egyik legszegényebb országa, ahol az emberek többsége havi két szabadnapot leszámítva (a buddhisták számára a Holdtölte és az Újhold ünnepnap, amikor a templomba, a pagodába mennek és ajándékot visznek Buddhának) napi 3-4 dollárért robotol. Kiváló példája annak, hogy néhány ember hatalomvágya és gátlástalan vagyonszerzése hogyan tesz tönkre egy népet. Ismerős képlet számunkra is. A rangooni reptérről a városba autózva és a következő tíz napban azonban szerencsére semmi jelét nem tapasztaltuk az egykori és tulajdonképpen még ma is hatalomban lévő rezsimnek, annak, hogy pár éve még ellenzéki politikusok és másképp gondolkodók százait, ezreit börtönözték be rendszeresen koncepciós perek és éjszakai letartóztatások eredményeként és sokan az embertelen körülmények között vagy kínzások eredményeként a börtönben haltak meg. Csak reménykedni merünk abban, hogy ez a fantasztikus ország tényleg elindult a demokratizálódás útján, bár kelet-európai tapasztalatunk azt bizonyítja, hogy ez ritkán lineáris fejlődés eredménye (hogy angolosan fogalmazzunk).

Van azonban valami, ami több elnyomó rezsimben élve és utazva mindig sziven üt: az emberek mosolya. A mosoly, amely barátságot, nyitottságot, szeretetet és reményt áraszt, még akkor is, ha egy ország vezetői közönséges gonosztevők, akik nyomorba taszítják népüket saját hatalmuk és gazdagságuk érdekében. A mosolyról szeretnék írni a következő részben, a mosolyról, amely túlél rezsimeket és gondokat, meggyógyít fájdalmakat és gyógyíthatatlan betegségeket tesz elviselhetőbbé. És amely nem utolsó sorban feltölt minket egyszeri turistákat, akiknek abban a szerencsében van részük, hogy évek óta felfedezhetik Dél-Kelet Ázsiát, ahol a szó szoros értelmében a legrövidebb út két ember között: a mosoly.

Yangon, 2014 január