Nap, energia, Montreux

A Genfi tó partján, Montreux-ben üldögélni és jazzt hallgatni több okból is jó dolog. Vannak nyilvánvaló okok. Montreux csodálatos mediterrán hangulata a tóval és szemben a havas hegycsúcsokkal. A jazz fesztivál, amelyet talán érdemesebb lenne zenei fesztiválnak hívni hiszen szinte minden stílus és irányzat képviselteti magát, bár szerencsére nomen est omen a jazz és a blues dominálja továbbra is a kínálatot. Biciklizés a tó körül, vagy túrázás a hegyekben, majd úszás a tó friss vizében. De ezeken túlmenően, mint minden utazásnak ennek is az egyik legnagyobb értéke, hogy az ember szép lassan otthon hagyja, elfelejti a hazai közélet "eseményeit". Emberi gyarlóság, persze, hogy időnként csak ránézek a netre, elkerülhetetlen, ha emailek és hírek megtekintése szükséges és ilyenkor és ebben a közegben még jobban szíven üt, hogy a hazám és annak "elitje" milyen távol van és hogyan távolodik mindattól, ami a világban amúgy történik és fejlődik.

Montreux és a Genfi-tó

Mindenek előtt Svájc. Alacsony államadósság és költségvetési deficit, Európa egyik legmagasabb növekedési rátája, elfogadható mértékű adók (igaz ezt be is fizetik), a világ egyik legmagasabb foglalkoztatási mutatója és a frank (nem utolsó sorban magyar hitelfelvevők törlesztéseinek hála) erősödése ellenére erős export teljesítmény a válság után is és ennek köszönhetően stabilan 10% körüli folyó fizetési mérleg többlet. Decentralizált, erős önkormányzatisággal működő közigazgatási rendszer, a világ egyik leghatékonyabb demokráciája. Abszolút világelső a környezetvédelem hatékonyságát tekintve. Magasszintű oktatási és egészségügyi rendszer, szinte nem létező korrupció, a szerződéses fegyelem és a jogállamiság terén az egyik legjobb a világon, a világ legismertebb márkáinak és globális cégeinek székhelye... Nem sorolom, azt hiszem nyilvánvaló, amit mondani akarok: mindennek az ellenkezője, mint Magyarország.

Montreux. Hajnali két óra van és a világ legdrágábbak közé tartozó ingatlanjainak és szállodáinak tőszomszédságában egy gyönyörű parkban a tó partján, a fesztiválnak otthont adó kongresszusi központ mellett ingyen koncertek (amúgy több más helyszinen is) zajlanak. Nem elzárt sátorban, egy a lakóktól, szállodáktól kilométerekre lévő szigeten 23 óra után (szegény Gerendai Karcsi barátunk tudna erről mesélni), hanem a központban, hajnalban, teljesen nyílt szinen. Nincs feljelentés, politikai pályáját építgető polgármester tiltakozása, tüntetés, aláírásgyűjtés, mindenki happy. Boldog, mert tudja, hogy ez jó a városnak, jó Svájcnak és mindenkinek, aki ide látogat. Ezért MŰKÖDIK. Noha lépni alig lehet a többségében tizenhuszonévesekből álló tömegben és rendesen fogy a főszponzor Heineken söre is, nincs verekedés, nincs szemét, vagy kellemetlen szagok, buli van a javából, de Montreux közben megmarad annak, ami évszázadok óta Svájc egyik védjegye: a gazdag és jómódú emberek lak- és nyaraló/telelő helye.

Claude Nobs (1936-2013)

Idén halt meg Claude Nobs, a Montreux Jazz alapítója. A születésem évében, 1967-ben volt az első fesztivál, ez a 47. és a fellépők korábbi és persze idei névsorát böngészve a huszadik századi zenetörténet legszebb pillanatai elevenednek fel. A fesztivál révén Svájc a világ zeneiparának reflektorfényébe került, számos album és produkció készült itt. 1971-ben Frank Zappa koncertje alatt a Casino leégett, maga Nobs sok fiatalt mentett ki a lángokból és így az esemény által ihletett és közismert Deep Purple szám, a Smoke on the Water egyik sora róla szól: Funky Claude was running in and out pulling kids out the ground.

Montreux fogalommá vált és ehhez semmi más nem kellett, mint egy lelkes és nagyot gondolni és azt végrehajtani képes ember. És egy olyan közeg, ami felfogta és támogatta, mert noha Svájcban még az is szabályozva van, hogy mikor lehet bekapcsolni a mosógépet, de mégis minden működik, még egy ilyen hangos és tömegeket megmozgató fesztivál is. Ennek az egyik központi építőeleme a tolerancia és elfogadás, ami nélkül nincs harmónia a környezetünkkel legyen az a társadalmi, földrajzi vagy biológiai értelemben vett közegünk, amelyben élünk és amelyre utalva vagyunk.

Apropó környezet és harmónia. És persze megint Svájc. Pár napja július 6-án fejezte be Accross America útját a Solar Impulse, a világ első kizárólag napenergiával hajtott repülőgépe. Megálmodója az innen pár kilométerre fekvő Lausanne szülöttje, Bertrand Piccard. Zürichben egy konferencián találkoztam  vele 2010-ben. Akkoriban készült a Solar Impulse első próbaútjára Európában. Bertand Piccard előadása életem legmeghatározóbb élményei közé tartozott, nem egyedül ültem a teremben, aki a meghatottságtól a könnyeit törölgette, főleg, amikor a végén John Lennon Imagine című számával zárult a végig lebilincselő beszéd, amely után a magamhoz hasonló földhöz ragadt szkeptikusok is elhitték, hogy minden álmunk megvalósítható és nem utolsó sorban egy teljesen napenergiával hajtott repülővel körbe lehet majd repülni a Földet.

Bertrand Piccard

Nemhiába kiterjedt tevékenységi köre mellett Piccard úr eredetileg pszichiáter, tudja, hogy kell "eladni" egy amúgyis vonzó témát. Ráadásul a család nem kevésbé mániákus felfedezőkből és feltalálókból áll, hiszen nagyapja Auguste Piccard az 1930-as években 27 hőlégballonos repülést végzett és 23000 méteres magasságban állította fel a magassági rekordot, majd mélytengeri merülésre alkalmas kabint szerkesztett, amelynek kipróbálását a második világháború akasztotta csak meg. Ezt a témát fia Jacques Piccard folytatta, aki 1960-ban a világon elsőként merült le a Marianna-árokba közel 11000 méteres mélységbe. Fia Bertrand híven a családi tradiciókhoz, mivel nagyapja a magasságot, apja a mélységet hódította meg, a távolságot választotta kihívásként és 1998-ban hőlégballonnal repülte körül a Földet. Ekkor született a gondolat, hogy egyszer teljesen hagyományos energiaforrások nélkül, pusztán a nap energiáját használva akarja megismételni a Föld körüli repülést és ezért kezdeményezésére 2003-ban indult a Solar Impulse projekt. A terv szerint ez 2015-ben fog megvalósulni. Minderről itt lehet többet megtudni: http://www.solarimpulse.com/en/

Átlagon felül és alul - újratöltve

Igéretemhez híven folytatom, illetve befejezem az átlag körüli szóródás és ezzel kapcsolatos, illetve ennek ellentmondó (tév)hitünk sztoriját. Nem is olyan könnyű blogot írni, persze csak ha az ember amúgyis hiperaktív, ugyanakkor talán pont ezért vállalja fel a blogírás terheit. Ráadásul egy órán belül nyaralni indulunk - hurrá! - és képtelen vagyok közel két hétre eltünni úgy hogy jó ideje és még jó ideig nem születik újabb bejegyzés. Ez a befejezés pedig már amúgyis érett, így kicsit szünetel a pakolás. Átlagokról beszélvén megnéztem, ez a 17. bejegyzés pár nap híján 5 hónap alatt. Ez havonta átlagosan 3,4 bejegyzés, vagyis kevesebb, mint heti egy, amit nagyjából célul tűztem ki. Persze ebben vannak rövidebb blogszerű bejegyzések és hosszabb, már-már cikk vagy tanulmány kaliberű írások is. Tehát kicsit több, mint egy hét, pontosabban 8,5 naponta született egy újabb bejegyzés. A legrövidebb idő 1 nap, a leghosszabb 21 nap volt, ez alapján azt gondolná valaki, hogy átlag 11 naponta írok, minél több időszakot veszünk fel azonban a megfigyelések közé, annál közelebb fog kerülni azok átlaga és az összes bejegyzés esetében mért átlagos 8,5 napos időtartam két írás között. Miközben számtalan az átlag körüli szóródást igazoló megfigyelést tehet bárki a körülötte lévő világ folyamatait, értékeit mérve, sok olyan helyzet van, amikor ezt nem vagyunk hajlandóak elfogadni noha tényszerűen igazolható.

Az egyik legszellemesebb példa erre pedagógiai jellegű. Legyen szó gyereknevelésről, tanításról, vagy épp képzésről, esetleg munkahelyen belüli teljesítmény értékelésről és motivációról, megoszlanak a vélemények, hogy mi a jó motiválás, ha dícséretet adunk a jól teljesítőknek és szankcionáljuk a rosszul teljesítőket, vagy ha nem. Utóbbi megközelítés hívei azt vallják, hogy a pozitív motiváció, a dícséret nem jó pedagógiai eszköz, mert az illető elbízza magát és utána rosszabbul teljesít. Nos ezzel a hozzáállással nemcsak az a baj, hogy szöges ellentétben áll mindazzal, amit a modern pszichológia erről tud, de még ennél is nagyobb baj, hogy statisztikailag hibás megfigyelésen és következtetésen alapul. Egyrészt a megfigyelések általában kis elemű mintán történnek, másrészt ritkán dokumentáltak, vagyis inkább érzésre mennek, semmint tényeken alapulnak. Valójában a megdícsért emberek nem azért teljesítenek rosszabbul és a meg nem dícsértek, vagy akiket leszúrnak jobban, mert elbízták, illetve összeszedték magukat, hanem ebben is az átlaghoz való visszatérés szabálya nyilvánul meg. Vagyis nyugodtan dícsérjük meg a feladatot jól teljesítő gyerekünket, diákunkat, kollégánkat.

Daniel Kahneman, akiről a blogban már volt szó az izraeli hadsereg tanácsadójaként is dolgozott. Ebben az időben részt vett a légierő kiképzésein és tanácsokkal segítette a kiképzést vezetőket. Egyszer a dícséret és motiváció került szóba és érdeklődve hallgatta a kiképzőtisztet, aki azt bizonygatta, hogy nem szabad megdícsérni a feladatukat jól teljesítő pilótákat, mert utána rögtön rosszabbul teljesítenek "tapasztalata" szerint. Kahneman mondta a hitetlenkedő tisztnek, hogy ez nem így van és elmagyarázta az átlag körüli szóródás elméletét, amit utána egy játékos gyakorlattal is bebizonyított. (A sztori megtalálható Kahneman már idézett könyvében a Gyors és lassú gondolkodás című műben.)

Ugyanakkor sok megfigyelésre és emiatt hosszú időre van szükség ahhoz, hogy egy-egy időszakban igazolódjon az átlag körüli szóródás, vagyis hogy nagy kilengéseket egy adott irányba, nagy kilengések követhetnek a másik irányba. Emiatt kialakul az az érzet, hogy az adott irányba történő kimozdulások trendje meghatározó marad. Két aszályos év után hajlamosak voltak sokan azt mondogatni, hogy lám a globális felmelegedés miatt ilyen az időjárás, majd jött az idei év és nemrég még csónakkal lehetett közlekedni a dunai alsó rakparton és számtalan település fő utcáján. Ahogy tőzsdei körökben szokták mondani, The trend is your friend (A trend a barátod, vagyis haladj a trenddel), amiről nekem az szokott eszembe jutni, hogy ez egészen addig igaz, amíg meg nem fordul a trend, mert azt abban a pillanatban szinte senki sem szokta várni. Másrészt az, hogy az átlag vagy ahogy az alábbi ábrán látható a mozgó átlag körül egy adott sávban szóródnak az értékek nem szabad senkit elaltasson, hogy van, amikor az adott sávon kivülre esnek, vagyis vannak nagyobb kilengések is, amelyek a szokásos eltérés többszörösére is rughatnak. Azok a kockázatkezelési modellek, amelyek abból indulnak ki, hogy  szokásos kitérésnél (statisztikai nyelven a szórástól) annak 1-2 szeresére térnek ki komoly bajhoz vezethetnek ezen nagyobb kilengéseknél. Tipikus példa a gátak magassága, amit általában a kilengések történelmi tapasztalata alapján, vagy az addigi legmagasabb vízállás alapján építenek meg (ha egyáltalán megépítik), miközben nincs rá garancia, hogy nem lesz nagyobb (mindig van nagyobb). Ez okozta a 2008-as válság szokásosnál nagyobb veszteségeit, ugyanis a pénzügyi cégek kockázatkezelési rendszerei viszonylag rövid idősorok alapján azon a feltételezésen alapultak, hogy az értékek közel 100 százalékának szórása az átlagtól maximum 3 szórásnyira lesz (vagyis normális eloszlást követ), ráadásul a modellek még ennél kisebb kilengésekre voltak paraméterezve, ami azonban bekövetkezett a pénzügyi piacokon az egy soha nem vagy nagyon ritkán látott árvízhez hasonlított.

Részvényárfolyamok mozgóátlagok körüli szóródása (Forrás: www.datadiary.com)