Miért vagyunk boldogtalanok?

A boldogság olyan, mint egy pillangó, minél inkább kergetjük annál kevésbé érjük el, ám ha nyugodtan várjuk, egyszercsak rászáll a kezünkre. (Nathaniel Hawthorne)

Nélkülözni egyes dolgokat, amelyekre vágyunk – ez a boldogság (Bertrand Russell)

Nem a siker a boldogság titka, hanem fordítva a boldogság kell a sikerhez (Albert Schweitzer)

Soha nem lehetünk boldogok, amíg arra keressük a választ, hogy mitől leszünk boldogok (Albert Camus)

A most hatalma

A fenti idézetek elgondolkodtatóak önmagukban is, mivel sokat vagy talán a lényeget elárulják arra vonatkozóan, hogy miért is olyan nehéz megtalálni a boldogságot, vagy még inkább, hogy mennyi akadályt gördítünk saját boldogságunk útjába. Nos, ez nem feltétlenül azért van, mert boldogtalanok akarunk lenni, hanem sokkal inkább azért, mert érzékszerveink becsapják tudatunkat, tudatunk pedig az érzékszerveinket befolyásolja oly módon, hogy ritkán látjuk a valóságot, a maga tiszta formájában. Ennél persze többről van szó, amikor a boldogság útjába gördített akadályok okait vizsgáljuk, néhány ilyen tényezőről szeretnék írni.

Eckhart Tolle német származású, kanadai író 1997-ben írott, A most hatalma című könyvével robbant be az ismeretterjesztő irodalomba és 2000-ben műve felkerült a New York Times Bestseller listájára. Tolle mára az egyik legismertebb szerző és előadó a témában, aki maga is súlyos depresszióval küzdve ismerte fel a kiutat a reménytelenségből. Rá különösen igaz Albert Schweitzer fenti idézete, miszerint a boldogság megtalálása hozza el a sikert. Magával a művel és Tolle munkásságának értékelésével nem foglalkozunk, ám a könyv egyik központi üzenete nagyon idekivánkozik. Némileg sommásan megfogalmazva ez úgy hangzik, hogy mivel nem a mostban élünk, hanem tudatunk folyamatosan a múlt és a jövő között kalandozik, ezért nem vagyunk boldogok. Soha nincs mitől tartanunk, félnünk vagy éppen vágyakoznunk, sóvárognunk valami után, az adott pillanat úgy tökéletes ahogy van. Az, amitől elromlik, pontosabban, amivel elrontjuk az a múltbéli sérelmeink, fájdalmaink folyamatos újraélése, vagy éppen a régi idők utáni nosztalgia, az akkor megvolt és mára elveszett érzése. Például egy párkapcsolat boldogtalanságát nagyon nagy mértékben rontja meg a múltbéli, akár nem is az adott kapcsolathoz köthető sérelmek, megbántottságok újraélése, kapcsolatba, annak jelenébe történő vetítése. Vagy a gyerekeink felnövése, önállóvá válása miatt érzett űr, amely a kiskorukhoz visszavezető nosztalgiában keresendő. (Amikor persze lehet, hogy a még kisebb koruk, vagy valamilyen más a múltban felértékelődő korszak elvesztése felett búslakodtunk és ezért nem tudtuk kiélvezni az adott kort vagy éppen arra vágytunk mennyivel jobb társaink lesznek, ha már nagyobbak.)

Hasonlóan boldogtalanná tesz a MOST helyett a holnapban, a jövő évben tartózkodni, akár az eljövendő bizonytalan, előreláthatatlan eseményektől való félelmünk miatt, vagy éppen azért, mert a bizonytalan jövőbe vetítjük bele vélt vagy valósan hiányzó boldogságunk majdani elérését, miközben nem vesszük észre, hogy az a MOST-ban, minden adott pillanatban ott van velünk, vagyis Hawthorne pillangója folyamatosan ott üldögél a kezünkön csak mi nem vesszük észre, mert egy másikat kergetünk. Nos, látszólag a recept egyszerű, éljünk a mának, („ne a mamának”, ahogy az Amorf Ördögök zenekar megénekelte), vagy még inkább a MOST-nak.

De valahogy mégsem megy.

Daniel Gilbert a Harward Egyetem pszichológia professzora a boldogság kutatásának napjaink egyik legelismertebb előadója (pl. a TED-en http://www.ted.com/talks/dan_gilbert_asks_why_are_we_happy)   és szerzője (Stumbling on Happiness című könyve 25 hétig volt a New York Times Bestseller listáján és több, mint 30 nyelvre fordították le). Gilbert érdekes adalékokkal szolgál annak megmagyarázása érdekében, hogy miért és hogyan gátoljuk meg saját boldogságunkat.

A jövő hatalma (felettünk)

Talán onnan folytathatjuk, ahol Tolle kapcsán abbahagytuk – túl sokat foglalkozunk a jövővel és kevessé vagyunk képesek valóban előrejelezni, hogy az milyen is lesz és ha olyan lesz, akkor hogyan fogjuk magunkat érezni benne. Mi vagyunk az egyetlen emlős, amely érzékeli az időt és emiatt tervez is a jövővel, amit egyébként még mi emberek sem tudunk kezelni kisgyermekkorunkban. Ha egy kisgyermeket megkérdezünk, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, akkor nem arra válaszol, hogy x év múlva mi szeretne lenni, hanem hogy abban a pillanatban mi akar(na) lenni, nincs képzete arról, hogy mi az a később, vagy jövő. Mi felnőttek azonban nagyon is sokat foglalkozunk a jövővel és ez még önmagában nem lenne akkora baj, ha nem hinnénk el, hogy nagyon is tudjuk mit hoz a jövő és ne ragaszkodnánk olyan erősen, hogy kontrolláljuk saját sorsunk alakulását. De ebben sajnos nagyon sikertelenek vagyunk. Ráadásul az, hogy megszerezzük az irányítást valami, például az életünk alakulása felett akár jót is tehet nekünk, azonban ennek az elvesztése az rosszabb, mintha meg sem szereztük volna a kontrollt.

Az agyunk fantasztikus képessége, hogy kitölti az űrt, amelyet például hiányos emlékeink eredményeznek, ám az igazán veszélyes nem az, amit beilleszt a képbe, hanem amit kihagy. Amikor ugyanis ok-okozati összefüggésekben gondolkodunk, akkor minden olyan dolgot megragadunk, amely vélelmünket alátámasztja és minden olyat kihagyunk, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Ebből következően, amikor valami mellett döntünk, akkor a pozitív jellemzőire koncentrálunk, miközben, ha elvetünk valamit, akkor épp fordítva a negatívokra figyelünk. A legrosszabb pedig nem az az egészben, hogy agyunk kitölti a valóság hiányzó és kihagyja a létező részeit fantáziánk alapján, hanem hogy ezt olyan ügyesen csinálja, hogy nekünk fel sem tünik, ezért azt feltétel nélkül elfogadjuk mint valóságot. Emiatt nem arra emlékezünk mit éreztünk a múltban valamilyen esemény kapcsán, hanem azt az érzelmet asszociáljuk a múlttal, amelyet valójában ma érzünk azzal kapcsolatban. A múlt valóságának elvesztésénél csak a jövő valóságának elképzelése reménytelenebb. Nem tudjuk jól érezni magunkat a jövőn gondolkodva, ha közben rosszul érezzük magunkat a jelenben és emiatt hibásan azt gondoljuk, hogy a jövőbeli esemény okozza jelenbeli boldogtalanságunkat. Cifra, nem? A MOST hatalma kifordítva.

A memóriánk mint impresszionista festő

Amikor egy szörnyű dolog bekövetkezésével kapcsolatos érzéseinkről kérdeznek minket, mint például az, hogy mit éreznénk, ha gyerekünk súlyos és tartós betegségben szenvedne, vagy balesetben meghalna, azt válaszoljuk, hogy azt éreznénk, hogy az egész életünk egy tragédiává válik. Ugyanakkor ha a példánál maradva olyan szülőket kérdeznek, akik ezt a tragédiát átélték messze nem értékelik ennyire negatívan életüket. Miért? Azért, mert aki átéli ezeket az eseményeket nem csak azt éli át, amit vagy akit elveszít, hanem mindazokat a jó dolgokat , amelyek szintén (nap mint nap) megtörténnek vele, miközben akiket a tragédia eshetősége kapcsán kérdeznek csak az abból fakadó veszteségre koncentrálnak. De hasonlóan csalóka a múlt is. Az, hogy valami hogyan ér véget sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint hogy milyen volt a maga teljességében. Például ezért van, hogy a házasságunk megromlása és válás után sokkal rosszabbként emlékezünk vissza házasságunkra, csak azért, mert a vége rossz volt. Hasonlóan, ha valaminek a vége (viszonylag) jó volt, akkor is jobb tapasztalatként marad meg bennünk, ha egyébként az egész folyamat sokkal rosszabb volt, mint az alternatívák. Ha például jéghideg vízbe tesszük (egy kisérlet kedvéért) a kezünket, akkor a félpercig tartó kisérlet jobb élményként marad meg, mint a másfél percig tartó. Ha viszont a hosszabb ideig tartó kisérlet végén langyos vízben fejezzük be kisérletet, akkor később úgy fogunk visszaemlékezni, hogy a hosszabb ideig tartó merítés volt elviselhetőbb.

Sharespeare Hamletjének gyakran idézett, de nem eléggé megértett mondása, hogy „Nincs a világon se jó, se rossz – gondolkozás teszi azzá”. Gilbert cinikusan. de találóan jegyzi meg, hogy az agyunk és a szemünk között sajátos együttműködés zajlik, mert az agyunk elhiszi azt, amit a szemünk láttat vele, cserébe viszont a szemünk azt akarja látni, amit az agyunk mutat neki.

Optikai csalódás – két szembenéző arc, vagy fehér váza fekete háttérrel

Miért nem tanulunk a tapasztalatainkból, mi a baj a memóriánkkal? Gilbert találó hasonlata alapján a memóriánk nem egy fotó-, hanem sokkal inkább egy, a témáját nagyon szabadon kezelő művész impresszionista festmény gyűjteményéhez hasonlítható. Így például azt, hogy mit éreztünk a múltban valamilyen eset kapcsán nagyon erősen befolyásolják a szokatlan pillanatok (és nem a teljes sztori), a vége inkább, mint a folyamata és az, hogy ma mit gondolunk arról, hogy vajon mit éreztünk és nem az, hogy valójában akkor mit éltünk meg.

Többségünk egészségesebbnek, erősebbnek, okosabbnak gondolja magát az átlagembernél. De talán a felsőbbrendűségünkbe vetett hitünknél is fontosabb az a vágy, hogy másmilyennek lássuk magunkat. Olyannyira, hogy a kérdésfeltevés mikéntjétől függően fogunk egymásnak ellentmondó dolgokat mondani magunkról. Általában arra a kérdésre, hogy mennyire vagyunk nagyvonalúak azt válaszoljuk, hogy meglehetősen és az átlagnál inkább. Ugyanakkor arra a kérdésre is ezt válaszoljuk, hogy mennyire tartjuk magunkat önzőnek. A kettő nyilván nem lehet igaz egyszerre, vagyis nem igazán az fontos számunkra, az tesz boldoggá, hogy magunkat jobbnak látjuk, hanem hogy egyedinek. (Tulajdonképpen ez a fogyasztói társadalom és különösen a divatcikkek iparának egyik alapköve.) Az ennek ellentmondó tények azonban rendkivül boldogtalanná tesznek minket. Több oka is van, hogy miért gondoljuk magunkat egyedinek. A kézenfekvő, hogy saját magunkat, saját gondolatainkat ismerjük jobban, így saját különbözőségeinket is hangsúlyosabbnak látjuk. Igenám, de általában véve is azt gondoljuk, hogy az emberek nagyon különbözőek, ami abból fakad, hogy nem arra koncentrálunk, már pedig ezek a jellemzők vannak többségben, amelyek alapján mi emberek nagyon is hasonlóak vagyunk, hanem azokra a kisebbségben lévő jellemzőkre koncentrálunk, amelyek valóban megkülönböztetnek minket egymástól. Nos, egyvalamiben nagyon hasonlítunk egymásra, nagyon sokféle módon gátoljuk saját boldogságunkat, ám ezt nagyon változatos formákban tesszük.